Elég későn kezdett el érdekelni szépségápolás. Egyházi gimibe jártam, ahol tilos volt a smink, ellenben kötelező az egyenruha, a hétvégéimet pedig nagyjából 18 éves koromig egy lovardában töltöttem, mivel hobbiszinten, de óriási lelkesedéssel lovagoltam. Így egészen a főiskoláig nem nagyon volt hova csini ruhákat felvennem, sminkelni meg pláne nem volt értelme. Mivel láttam, hogy a körülöttem lévő csajok mind nagyobb rutinnal rendelkeznek, mint én, gyorsan próbáltam behozni a lemaradásomat. Pingáltam magam, ahogy a csövön kifért, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Volt, hogy a csillámport toltam túl, volt, hogy anyukámtól elcsórt alapozó volt három árnyalattal sötétebb... a lényeg, hogy minden sminkbakit elkövettem, amit csak lehetett. Végül anyukám megelégelte, hogy úgy nézek ki mint egy rossz Dolly Parton-utánzat, és beíratott egy sminktanfolyamra. 

Innentől a sminkelés része lett a mindennapjaimnak, még szülni is sminkben mentem. (Csillámpormentesen, ofkorsz.) Viszont miután megszületett a kislányom, a sminkes táskám kispadra került.

Időm tulajdonképpen lett volna kifesteni magam, hisz az első hetekben még sokat aludt a kislányom, de én inkább tőle 10 centire ültem, és oldalra fordított fejjel azt sasoltam, hogy tuti lélegzik-e, vagy azt, hogy mennyivel szebb, mint egy órája volt. Viszont ahogy teltek a hónapok, ő egyre többet sírt, és egyre többet volt fenn, pláne éjjelente, a szemem alatti táskák pedig szép lassan bőröndökké változtak. Belenéztem a tükörbe, és egyre inkább azt éreztem, eljött az ideje, hogy lesöpörjem a port a sminkes táskámról.

Nem akartam olyan fejjel tologatni a babakocsit, mintha egy zombifilm statisztája lennék. Emellett azon is felhúztam magam, hogy tele a net olyan poénokkal és mémekkel, amik azt sugallják, hogy az anyaság egyet jelent a lepukkantsággal. 

Igen, tudom, vannak napok, hetek, sőt, hosszabb időszakok, amikor egy nőnek a legutolsó gondolata (se) az, hogy szexi démon legyen, mert már annak is örül, ha van ideje átcserélni a lebüfizett pólóját. Mégis, a környezetemben én azt láttam, hogy az anyukák igenis próbáltak adni magukra, ami engem kifejezetten inspirált.

Szép lassan kifejlesztettem a multitasker énemet: megtanultam úgy hajat mosni, hogy közben az arcmaszk a fejemen maradjon. A fodrászomtól ellestem különböző faék egyszerűségű hajfonatokat, hogy a húzósabb napokon is tudjak mit kezdeni a hajammal, miközben a Bogyó és Babóca betétdalát éneklem. Mára már a leghisztisebb elindulási cirkusz közepette is percek alatt ki tudom magam sminkelni, sőt, már a lépcsőn leszaladva is tudok rúzsozni.

Az anyaság mellett kifejlesztett szépségápolási profizmus következtében pedig megtanultam a mennyiség helyett a minőségre figyelni.

Jóval kevesebb szépségápolási cuccot tartok otthon, de azokból több szempontból is a legjobbat. Ügyelek rá, hogy az alapozóm tartalmazzon fényvédőt, és a sminklemosóm olyan legyen, ami kifejezetten az én zsíros bőrtípusomra való. Ezeket a szempontokat régebben letojtam.

A kislányom, mint a legtöbb négy év körüli lány, szereti utánozni az anyukáját, és szereti lenyúlni a sminkjeimet. Emiatt pedig elkezdtem rá figyelni, hogy legyen kevesebb cuccom, de azokból a jobb minőségű. Törlőkendők helyett elkezdtem többször is használható rongyokat is használni a sminklemosáshoz. Figyelek rá, hogy a krémjeim és tusfürdőim minél több természetes anyagot tartalmazzanak (főleg a szoptatás alatt ügyeltem rá, hogy csak bababarát termékeket használjak). Régebben simán végigtoltam úgy nyarakat, hogy nem érte naptej a bőrömet, ma már ez nem fordulhat elő, mert a szeretném, ha a gyerekem is megtanulná, milyen fontos a fényvédelem. Összességében elmondhatom, hogy a szépítkezés terén sokkal tudatosabb lettem.

És ami talán az egyik legfontosabb dolog: megtanultam időt szakítani magamra.Nem volt könnyű, mert sokáig lelkifurdalást éreztem, ha néha úgy döntöttem, hogy most egy vagy két órát csak magammal foglalkozom.

Ma már tudom, hogy butaság volt amiatt aggódnom, hogy mi lesz, ha pár órácskát nem velem van a kislányom, hanem mondjuk a nagymamájával. Ők istenien elvannak egymással, én pedig egy úgy jövök ki a fodrásztól, mintha újjászülettem volna. Sőt, ez lehet furcsán hangzik, de nekem sikerélmény, ha a kislányommal kézen fogva, csinosan lépek utcára.

Igen, vannak rajtam plusz kilók. A korrektort vastagon kell felvinnem. A csini ruhám alatt sokszor sportmelltartó és nagyibugyi van, és nincs annyi időm rúzsokat próbálgatni, mint régen. Ezek ellenére, úgy gondolom, hogy a legtöbbször sikerül a legjobbat kihoznom a helyzetből. Pedig az a bizonyos hozott anyag, amiből dolgozom sokszor nagyon megfáradt, sápadt, kimerült, eltunyult. Ha pedig mégsem jön össze a kedvemre való megjelenés, türelmesebb vagyok magammal (és baromira imádkozom, hogy ne fussak össze valami ismerőssel). Néha megengedek magamnak egy szépítkezős estét, néha csak a reggeli szendvics készítése közben jut időm sminkelni. De visszanézve a főiskolai „kísérletezős” fotóimat, ezek a változások az előnyömre váltak - és nem csak kívülről.