Erikát az egyetemről ismerem. Nem voltunk közeli barátok, nem jártunk egy társaságba, ha láttuk egymást a folyosón, köszöntünk, ha a kávéautomatánál összetalálkoztunk, váltottunk néhány szót. A kellemetlen igazság az, hogy mint az ilyen futó ismeretségek esetében az lenni szokott, leginkább a külsejére emlékeztem: a szemeire, amelyek mindig ábrándosnak és egyszerre fürkészőnek hatottak, amikor beszélt, a hullámos hajára, amit rendszerint copfban hordott. Emlékeztem, hogy mozgássérült, egy neurológiai eredetű probléma miatt nehezebben megy neki a járás. És emlékeztem, hogy nagyok a mellei.

Be merem vallani, hiszen ő maga mesélte, hogy amikor a munkája során (audionarrátorként dolgozik) egy vak ismerőse megkérte, hogy írja le neki a saját külsejét, azzal kezdte, hogy nagyok a mellei. „Úgy voltam vele, hogy hát, egy látó ember is ezt veszi észre elsőnek. De azért furcsa, hogy mennyire az identitásom, a külsőmről alkotott öndefinícióm részévé vált ez az állapot.”

Azt, hogy Erika valójában milyen ember, mit gondol a világról, már csak évekkel később, a Facebook posztjaiból kezdtem sejteni, ironikus módon akkor, amikor már nem is voltunk napi kapcsolatban. Itt láttam meg azt a posztot is, amiben örömmel számolt be róla: nem sokkal az után, hogy férjével Németországba költöztek, durván fél évvel a kisfiuk megszületését követően rászánta magát a műtétre, és kés alá feküdt, hogy megkisebbítse a melleit.

Ma van egy bő hónapja, hogy a doktor úr megműtött és ezzel új korszak kezdődött számomra. Energikussá, sokkal magabiztosabbá és kiegyensúlyozottabbá váltam, nőtt a vitálkapacitásom és nagyon sokban javult az egyensúlyom, de ami a legfontosabb, sokkal inkább nővé váltam, mint eddig bármikor

– írta a posztban.

Amikor megkerestem, hogy szeretne-e erről beszélgetni, azonnal igent mondott, és a videóhívásomra egy boldog, mosolygó nő válaszolt. De hogyan jutott Erika idáig?

A fordulópont a kisfia megszületésekor jött el, amikor az egyébként sem komplikációktól mentes, különösen nehéz vajúdás és végül a császármetszés után Erikának a szoptatással is nehézségei támadtak: hiába próbáltak segíteni a csecsemősök, a nővérek, hiába próbálkozott ő és küzdött a kicsi is, a tejbelövelléstől megduzzadt mellei egyszerűen fizikailag nem fértek a baba szájába. Kétségbeesését látva végül Erika édesanyja vetette fel a műtét gondolatát egy kórházi látogatáskor.

„Korábban anyukámnak is volt mellkisebbítő műtétje, erről tudtam is, de ekkor beszéltünk róla először részletesebben. Azt mondta, ha úgy alakul, hogy lesz még egy baba, szerinte meg kellene még az előtt csináltatnom. Ne várjak. A beszélgetés után pedig szinte sorsszerűen történtek a dolgok: a szobámból távozó anyukám a folyosón belefutott az ország egyik legkiválóbb plasztikai sebészébe, akiről kiderült, hogy az irodáját csak néhány ajtó választja el a kórteremtől, ahol én lábadoztam. Anyukám mesélt neki a helyzetemről, ő pedig nem sokkal később bejött hozzám. Kimerülve, kétségbeesve, tejfoltos pólóban ültem az ágyon, aminek a szélére leült Németország egyik legmenőbb orvosa, és azt mondta, hogy minden rendben lesz."

Én szinte automatikusan húztam volna fel a pólómat, de ő intett, hogy nem szükséges, látja így is, mi a baj, és hogy meg fogjuk oldani.

Bár Erika akkor már megkönnyebbülést érzett, a műtét után jött csak rá, hogy a nagy mellek, amiket szinte kötelező áldásnak, szerencsének tekinteni, milyen régóta nehezítik az életét, és hogy valójában mennyire nem szeretett velük élni, még akkor is, ha ez csak nem olyan régen tudatosult benne annyira, hogy ki is tudja mondani.

„Mindig mindenki azt mondta, hogy a nagy mell az jó, a nagy mell tetszik a férfiaknak, minden nő nagy mellet akar, úgyhogy nekem szerencsésnek kell éreznem magam miattuk. Egyszer elmentem egy plasztikai sebészhez még Magyarországon, akkor még minden konkrét elhatározás nélkül, csak hogy egyáltalán felmérjem a lehetőségeimet, de ő is egyértelműen nagy mell párti volt, és ha nem is próbált konkrétan lebeszélni a műtétről, érezhetően afelé terelt."

Én pedig úgy éreztem, hogy ha még egy plasztikai sebész szerint is a nagy mell a jó, akkor bizonyára velem van a baj, ha nem szeretem őket.

Pedig a túlságosan nagy mell valóban lehet átok is: a jól ismert hátfájás mellett számos egyéb egészségügyi problémát, például légszomjat, bőrpanaszokat, egyensúlyzavart is okozhat, arról nem is beszélve, hogy ha aránytalan a testalkattal, a viselője egyáltalán nem biztos, hogy szépnek vagy kívánatosnak látja vele magát. Erika szerint éppen ezért érdemes a konzultáció alkalmával a plasztikai sebész tanácsaira hagyatkozni, mert ő tudja, mi az a méret és forma, amivel a végeredmény a legszebb, legesztétikusabb lesz. Nagyon sokat jelentett neki az orvos közvetlensége, segítőkészsége és humora is, mert ez az egész szituáció feszélyező. Ehhez persze olyan orvos kell, akiben maximálisan megbízik az ember, és még így sem biztos, hogy minden simán fog menni.

„Korábban F kosarat hordtam, bár sosem volt pontosan bemérve a mellem, és egyébként is inkább olyan melltartókat hordtam, amik egy kicsit leszorítottak, így lehet, hogy a valódi méretem még ennél is nagyobb volt. Az orvos egy C kosarat javasolt, és én rá is bíztam magam, de amikor az első megbeszéléskor ebben megállapodtunk, és azt mondta, hogy már csak egy időpont kellene a műtéthez, mit szólnék, mondjuk a jövő héthez – hát akkor azért kicsit megrettentem.”

A műtét napján Erika egyszerre volt izgatott és ideges, hiszen bármennyire készen is állt arra, hogy egy megújult (és remélhetőleg) számára ideális testben folytassa az életét, mégis arra készült, hogy végérvényesen megváltoztassa a külsejét, ami soha többé nem lesz olyan, mint amilyennek addig ismerte.

Miután az orvos felrajzolta a műtéthez szükséges segédvonalakat, és magamra hagyott, kétségbeesetten kezdtem fogdosni a saját melleimet, és azt mondogattam, hogy most érzem őket utoljára ilyennek. Anyukám még rám is szólt, hogy ne simogassam már őket annyit, elkenem a jelölőfilcet.

A műtét és a lábadozás szerencsésen alakult, Erika összesen másfél kiló súlytól szabadult meg, és ébredés után az orvos azt mondta, hogy ahogyan azt előzőleg megbeszélték, igyekezett annyi tejcsatornát megmenteni, amennyit csak lehetséges, így egy esetleges következő baba esetén a szoptatás elvi lehetősége sincs kizárva. A különbség szinte azonnal érezhető volt: Erikának javult az egyensúlya, és lépcsőzéskor sem fulladt ki olyan könnyen. Ekkor döbbent rá, hogy nincs is rossz kondiban, csak 20 éve nem kap levegőt. A mellei a tüdejét is nyomták. De a változás még így is ijesztő volt.

Néhány nappal a műtét után a zuhany alatt már nekiálltam angolul megfogalmazni, hogy hogyan is mondom majd el a dokinak, hogy mégsem jó ez így, csináljon nekem nagyobb melleket, tényleg nem ő a hibás, én voltam a hülye, mit tudtam én, milyen is az a C kosár, ne haragudjon, de meg kell műtenie megint.

„Aztán persze helyreraktam magamban a dolgokat, minden nap jobban szerettem a látványt, rájöttem, hogy ez a méret tökéletesen illik a testalkatomhoz és egyáltalán nem kicsi. Az volt hatalmas, amihez én addig hozzá voltam szokva.”

Erika azt mondja, a döntés meghozatalában nagyon sokat segített, hogy a közvetlen környezete, a családja rendkívül támogató volt, egy elfogadó, toleráns országban élnek, és mivel a költözéssel amúgy is teljesen kiléptek a komfortzónájukból, egyúttal a legtöbb ismerősét is hátrahagyta, nem kellett attól tartani, hogy ki mit fognak szólni. Gyakorlatilag új életet kezdtek, és ehhez az új élethez már nem volt annyira lehetetlen elképzelni egy új testet sem, de biztos benne, hogy ha itthon maradnak, előbb vagy utóbb akkor is a műtét mellett dönt. 

Az egészségügyi szempontok sem elhanyagolhatóak, de legalább ilyen fontosnak tartja, hogy ezzel a külsővel érzi jól magát, ezt látja szépnek, így tudja megélni a saját nőiességét, szexualitását is. Ehhez pedig minden nőnek joga van – elvégre a tested nem azért van, hogy valamiféle társadalmi konvenciót kiszolgáljon, hanem azért, hogy téged boldoggá tegyen.