Az van, hogy én is (mint minden enni szerető ember) kajálással és némi punnyadással vészeltem át a karantén időszakát. Nem arról van szó, hogy egész nap chipset ettem a kanapén, vagy naphosszat döglöttem volna (bár amúgy ehhez volt a legnagyobb kedvem), csupán arról, hogy egyszerűen semmi motivációm nem volt mozogni, odafigyelni a tökéletes kajálásra, pedig minden tavasszal elkap a ‘beach body’ hév. Idén meg inkább pizzát sütöttem, Ben&Jerry’s csokitésztás (úristen, az kegyetlen) fagyit ettem, dolgoztam, olvastam, a kertben voltam és próbáltam motivációt szerezni.  

Ennek pedig eléggé meglátszik az eredménye. Olyan messze kerültem a beach bodytól, mint már elég régen...  

De az a furcsa az egészben (és emiatt írom most ezt a cikket), hogy nem bánom. Nem utálom magam, amikor tükörbe nézek (pedig voltak ezzel problémáim, sőt, a mai napig vannak, ha kilókról van szó). Nem mondogatom, hogy “jesszusom, de dagadt vagyok, minek sütöttem minden pénteken pizzát”. Sőt. Az a durva, hogy tetszik. 

Nem tudom pontosan, hogy miért érzem azt, hogy a csípőmre felszaladt háj szexi, de egyelőre kiélvezem minden percét ennek az érzésnek, nehogy aztán elillanjon nekem. Amikor a szezon első fürdőruhapróbájára került sor, nem sírtam, hanem megfogdostam a kissé megszaladt részeket, és azt éreztem, hogy úgy nézek ki, mint a plus size fürdőruhamodellek - na, nem azért, mert olyan szépnek tartom magam, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy ez a test, amit nem Rubint Rékával kínoztam, hanem szuper minőségű kajákkal (a pizzapéntekek kivételével) éltettem, valahogy szebb lett.  

Persze ettől még lehetnék vékonyabb, törekszem is rá. Visszajött a sportoláshoz is a kedvem, a pizza ritkul, a fagyi már szinte a múlté, csak néha jön rám, akkor pedig megengedem magamnak. 

Azt hiszem, azért érzem most így magam, mert az elmúlt néhány hónapban valójában SEMMI olyan dolgot nem csináltam, amit nem akartam. Nem erőltettem az otthon edzős, szenvedős videókat. Nem vontam meg magamtól semmit. Nem mentem el kötelező találkákra, mert nem voltak. Nem döntöttem magamba koktélokat csak azért, mert a társasági nyomás ezt kívánja. Nem száraz csirkemellet ettem salival és nem egy fél almát vettem magamhoz, amikor nasizni volt kedvem.

Otthon maradtam, és valahogy könnyebben vettem észre, hogy mire is van igaziból szükségem.  

Hol egy fejezetre a kedvenc pszichológiai könyveimből, hol egy hatalmas fürdőre, hol egy kis extra munkára, hol pedig – igen, ez van – egy jó nagy hamburgerre. Tudom, közhely, de ha elég nagy csendet csinálsz magad körül, egy kicsit könnyebben meghallod magad. És az a test, ami a kényeztetéstől (nem pedig a kényszeres, stresszből eredő kajálástól) nő, az egy boldog test. Plusz négy kiló ide, vagy oda.