Az utóbbi napokban az én üzenőfalamat is elárasztották azok a fotók, amin ismerőseim, barátaim mutatják meg mostani és tíz évvel ezelőtti önmagukat. És én persze, hogy küldöm rájuk a lájkokat. Nem udvariasságból, az nem az én asztalom, hanem mert vagy jó visszaemlékezni a tíz évvel ezelőtti énjükre, vagy mert akkor is és most is csodálatos embereknek tartom őket. Vagy mert végigkövetve az életüket, tudom, hogy „miből lett a cserebogár”.

Örülök, hogy aki akarta, végre vagy rászánta magát a rövid hajra, vagy ledobta a baromira utált 10 kilóját, vagy körbeutazta a világot, vagy családot alapított, vagy töretlenül sikeres a munkájában. Az viszont már egy kicsit jobban zavar, hogy itt meg is állt a tudomány. Nekem egy kicsit céltalanná vált ez a magamutogatósdi, és úgy érzem, hogy ez az egész kihívás (bár nem tudom, mi a kihívás abban, hogy kiposztolunk két fotót) nem igazán több öncélú posztolgatásnál. Konkrétan adódott egy újabb ürügy arra, hogy ki lehessen pattintani még egy jól sikerült szelfit, begyűjteni a lájkokat, és viszlát.

Még mielőtt valaki belém kötne: nem vagyok álszent, én is teszek ki képet magamról, néha-néha a lányomról, nyaralásokról vagy egy jól sikerült kajáról.

De ha már adott egy kihívás, akkor nem kellene valamire felhívnia a figyelmet, mondjuk azon kívül, hogy Katika még mindig szép és Ákosnak mennyivel jobban áll a szakáll? Például valami fajsúlyosabb, fontosabb dologra?

Aztán ahogy görgettem lefele az Instámat, belefutottam Tanesha Ashwati (Girlwithcurves néven nyomuló, csodaszép plus size bloggercsaj) saját #10yearchallenge fotójába. Alatta egy üzenettel, ami végre értelmet adott számomra ennek az egésznek.  A poszt lényege röviden: ő is látta ezt kihívást, ez pedig apropóul szolgált, hogy végre megmutathasson magáról egy nagyjából tíz évvel ezelőtti képet, amihez eddig nem volt bátorsága. Összehasonlítva a mostani fotójával, első pillantásra feltűnik, hogy a régi képen sokkal vékonyabb. Ami ugye a mai világban inkább tűnik kudarcnak, hisz ki a fene akarná mutogatni, hogy bibibí, híztam!

A 10 évvel ezelőtti képen egy XS-es ruha van rajta, a mostanin pedig egy XL-es. Életében akkor volt a legvékonyabb. És akkor volt az étkezési zavarai csúcsán.

Leírja, hogy utálta magát, fogyitablettákon élt, és ahelyett, hogy boldog lett volna, csak azon rugózott egész nap, hogy hogyan néz ki. Bezzeg most! Igen, plus size csaj lett, hízott, a combjai összeérnek, de saját elmondása szerint boldog, és szeret tükörbe nézni. És azzal, hogy ezt a leírta a fotója alatt, elérte nálam azt, amit előtte egyik celeb vagy influenszer sem tudott: ahelyett, hogy gyorsan továbbgörgettem volna, jól szemügyre vettem a két kép közti különbséget. És visszaemlékeztem a saját, nagyon is hasonló sztorimra.

Mióta az eszemet tudom, fogyni akarok. Sokszor sikerült, sokszor nem, és gondolhatná most mindenki, hogy csak savanyú a szőlő, ezért ekézem azt, aki büszkén közzé teszi, hogy jobban néz ki, mint tíz éve. Ez nem igaz. Tudom milyen érzés, ha valakit a külseje miatt zrikálnak, ezért eszembe se jutna más megjelenésén gúnyolódni. De nagyjából 15 éve nekem is volt egy időszakom, amikor - szintén a lehető leghelytelenebb módon - hashajtók és bogyók segítségével sikerült elérnem a valaha volt legkarcsúbb formámat. És - most jön a meglepetés - egyáltalán nem éreztem jól magam a bőrömben. Hiába dicsért a környezetem, ha közben nem tudtam magam kihúzni a gyomorgörcstől, miközben töredeztek a körmeim, és a hajam is hullott.

Nemrég viszont volt egy olyan időszak, hogy bár a mérleg kevesebbet mutatott, mint most, ugyanakkor többet, mint a legvékonyabb korszakomban.  Én pedig nem törődve a külvilággal, elvárásokkal, boldog voltam és imádtam, akit a tükörben láttam.

Az a sportos, egészséges, és -  le merem írni, mert én így éreztem - dögös énem csak sajnálkozva tudott gondolni a vékonyabb önmagamra.

Nekem is van tíz évvel ezelőtti fotóm. Most is készülnek rólam képek, mert, bár nem vagyok teljesen kibékülve a jelenlegi formámmal, az életem során megtanultam, hogy a jó mellett nem árt megörökíteni a nem annyira jót is. És hogy tudni kell minden korszakra mosolyogva visszagondolni. Szóval egyáltalán nem zavar, ha más kiteszi a képét. Sőt, még szívesen is nézegetem. De a lelkem mélyén sajnálom, ha a lájkok begyűjtésénél többre nem futotta. Tök jó lett volna, ha értelmet nyert volna ez az egész, ha már több százezren részt vesznek benne. Jelenlegi formájában ugyanis pont annyi értelme van, mint a világ legkedveltebb tojásának. 

 

De mi is az a #10yearchallenge?

Az elején a kihívás különböző neveken futott, mint például a #howharddidaginghityou, vagyis "téged mennyire vágott haza az öregedés"? Már ez is inkább csak egy figyelemfelkeltő hashtag volt, mely a mellékelt fotókkal azt mutatta be, mennyit változott az illető tíz év alatt. Tehát két olyan képet, amiért besöpörheti a „neked jót tett a kor” vagy az „eskü, szebb vagy, mint húsz éve”-kaliberű bókokat. Azon kívül, hogy mindenki láthatja, ki mennyit változott előnyére,  a kihívás semmilyen nemes célt nem szolgál, és semmilyen ügyre nem hívja fel a figyelmet. Nem tudni, ki indította el a lavinát, de állítólag a Facebook emlékezős funkciója adta az ötletet.