Bár mondhatnám, hogy ez a hozzáállás már csak a mesékben fordul elő! Bár mondhatnám, hogy a hableányé mellett, aki inkább többé nem szólal meg és lábakat növeszt, csak hogy a herceg feleségül vegye, vannak más, a mai lányok számára tanulságos történetek! Amik közül az egyik mondjuk arról szól, hogy a királylány, miután megtudta, hogy a súlyáról úgy értekeznek, mint a napi tőzsdéről, szépen beintett a hercegnek, és boldogan, megfelelési kényszer nélkül élt, míg meg nem halt.

A valóság egyelőre merőben más. A mai lányok felmennek a YouTube-ra, és megnéznek egy interjút - mondjuk egy gyönyörű nővel, aki karriert csinált, és megtalálta a hercegét, akivel boldogan élnek. Egyáltalán nem azt sugallja, hogy csak a külsőségekben rejlik a boldogsága alfája és omegája. A lányok ezt látva álmodozni kezdenek egy hasonlóan csodás életről, gondolván: itt a jó példa, így is lehet, ez biztos nekem is sikerülhet!  De jön a hideg zuhany: hamarosan internetes portálok sora hozzák le nagy betűkkel:

az említett nő, jószagúatyaég, most kapaszkodjon meg mindenki, felszedett 9 kilót! Döbbenet, a férjes asszony hízni kezdett! Durva, hogy mennyit hízott, mióta megházasodott!

Az történt ugyanis, hogy egy húsz perces beszélgetés alatt a nő - kacarászva, önfeledten - elmesélte (és szándékosan kerülöm, a  "bevallotta" szót, mivel szerintem bevallani titkolnivalót szoktak, valaki súlya pedig ne legyen már szégyellni-, és rejtegetnivaló) hogy a férjével jókat esznek, összebújva filmeznek a kanapén - jóban van magával, szereti az életét, kevesebbet görcsöl azon, hogy néz ki, ezért felszaladt rá 9 kiló.

Nem úgy beszélt róla, mintha tragédia történt volna, és nem is úgy, mintha tojna az egészségére. Hanem úgy, ahogy sajnos a mai nők ritkán tudnak: tényszerűen, nem kardjába dőlve, konstatálva, hogy mozoghatna éppen többet is, de alapvetően görcsmentesen, és végig mosolyogva.

Megjegyezném, hogy az említett nő, akit a pluszkilói miatt ekéznek, még így is olyan gyönyörű, hogy szerintem jó néhányan (köztük én is) boldogan elfogadnánk az alakját. És valamiért mégis, ebben a ki-hány-kiló kultúrában sokan még csak mindig ennyit képesek leszűrni egy - egyébként tartalmas - beszélgetésből. Hiába mesélt arról, hogy milyen utat járt be lelkileg, vagy érzelmileg az elmúlt években, és hogy mi mindent tanult a tapasztalataiból -  a nap végén egy csomó fejben csak az a plusz 9 kiló maradt meg.

Persze távol álljon tőlem, hogy most tetemre hívjak, és egyetemesen kiátkozzam a hazai bulvársajtót - nem feltétlenül csak a cikkek írói tehetnek erről a szituról. Ők végül is csak próbálták megkeresni azt a címet az anyagukhoz, amire a legtöbben rákattintanak. Kereslet-kínálat. Sokan szeretik úgy szürcsölni a kávéjukat, miközben celebekről olvasgatnak, hogy közben konstatálják -  „lám lám, attól, hogy híres, meg modell, az ő szervezete sem immunis a szénhidrátra, és a boldogító igen kimondásával ugyanúgy elhagyta magát, mint én  sokan mások.” És őket bizony valakinek ki kell szolgálni hírekkel. (Persze lehetne most azon vitatkozni, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, de ez a cikk nem erről szól, úgyhogy ebbe most nem is mennék bele.)

Az meg kit érdekel, hogy milyen személyiségfejlődésen ment keresztül, míg - saját bevallása szerint - felszínes modellből dolgozó nő lett? Ki kíváncsi rá, hogy azért járt főiskolára, mert arra vágyott, hogy letegyen valamit az asztalra? Ki fog szórakozni azzal, hogy ezekből az infókból valami értelmes címet gyártson, ha azt is oda lehet böffenteni, hogy ÚRISTEN, FELSZEDETT KILENC KILÓT?

Annak tényleg kevésbé van hírértéke, hogy van egy felelősen gondolkozó influenszer, aki bátran (mert ez 2019-még frankón bátornak számít) belemondja a kamerába, hogy a designertáskákon túl is van élet?

Hadd áruljak el egy kulisszatitkot: mikor elkészült a videó, az én feladatom volt elsőként megnézni, és címet adni neki. Én is felkaptam a fejem, amikor arról a bizonyos 9 kilóról beszélt. Pont azért, mert sok nővel együtt én is abban nőttem fel, hogy a fel-le menő kilóimat szégyellnem kell, és ha többet mutat a mérleg, akkor leszek szíves bűnbánóan húzni a konditermbe. Mert olyan nincs, hogy valaki L-es nadrágban is VALÓBAN boldog legyen.

Szóval tulajdonképpen nekem is ez volt az interjú egyik legfontosabb mondata. De másért, nagyon másért...Ugye nem vagyok vele egyedül?