Emlékszem, tizenhárom éves voltam, és egy lepukkant vonaton zakatoltunk a Balaton felé. Koszos volt és lassú is, de mi örültünk, nagyoknak éreztük magunkat. Angol nyári tábor lesz. Fele tanulás, fele szórakozás.Egy kupéban négyünk combjai ragadtak a bőrüléshez a negyven fokban.

Nem sokkal indulás után már zizegtettük az alufóliát, hogy elővarázsoljuk a sajtos szendót és összegeztük a nyarat. Ildi és Zsuzsi ültek velem szemben. Tipikus lányos lányok. Szép, egyenesre szárított haj, szoknyácska, hasvillantós pólócska, pirosra körmök, amit anyukájuk lakozott ki azzal a figyelmeztetéssel, hogy használják ki, mert csak a szünetben lehet ilyen.

Engem ezek a dolgok sosem érdekeltek. Kényelmes, tüsire vágott, barna hajam, hófehér bőröm, fiús testalkatom és elképesztően kínos cuccaim voltak. Rikító színű felsők és csakis nadrágok. Ha őszinte akarok lenni, nem volt igazán mit hangsúlyoznom magamon. Nem úgy, mint Ildinek és Zsuzsinak. Nekik már ekkor is kerekedett minden ott, ahol kellett.

Azok a lányok voltak, akik lemennek a parkba, hogy a pingpongasztalon hetykén lábat lógatva figyeljék a menőző fiúkat. Én pedig az, aki két perc alatt könyékig dzsuva, miután meglát egy labdát.

Szóval a vonat két és fél óra után befutott a siófoki állomásra, és ahogy leszálltunk, már körvonalazódtak az erőviszonyok. Kisebb csoportok ismerték egymást, és pillanatokon belül kiderült, ki kivel fog bandázni. Ez olyan, mint a mágneses vonzás és taszítás. Nincs benne semmi meglepő. Elindultunk a tábor felé, ment a kacarászás. Eleinte én még a lányokkal voltam, de kisvártatva azon kaptam magam, hogy egyedül bandukolok, és magamban beszélek a sor végén. Előttem egy ma kockának nevezhető srác ment. Hasonló cipőben jártunk. Szó szerint is.

A tábor egyszerű volt, de szép. Kis faházak, négyágyasak. Velük szemben zuhany, mosdó - külön a lányoknak, külön fiúknak. Miután elfoglaltuk a szobánkat, kiderült, hogy Ildi és Zsuzsi mellé egy harmadik szobatárs is jön, Móni. Átlagos arcú lány, hosszú göndör hajjal, szemüveggel, csinos alakkal. Ennyire emlékszem belőle. Ahogy elkezdtünk kipakolni a menő fiúk már jöttek terepszemlére.

-Hé, Zsuzsi, nemsokára játszunk, kijössz megnézni? - kérdezte az egyik, pattanásos, csálé fogú, ámbár kellően magabiztos fiú.

Zsuzsi ettől olyan vörös lett, mintha minimum a Backstreet Boys-os Nick Carter hívta volna fel a színpadra, majd ostoba vihorászás közben biztosította Pattanásos Petit, hogy persze, hogy megy.

- Kik ezek? - kérdezte egy másik srác rám és Mónira mutatva. Zsuzsi erre csak annyit mondott: a szobatársak, mit tudom én, kérdezd őket.

A kíváncsiság eddig tartott, így mindnyájan kimentünk, hogy megfelelő elfoglaltságot találjunk az esti gyülekezőig.

A fiúk rúgták a bőrt, a lányok nézték, miközben a hajukat birizgálták, és néha elfutottak a kis szoknyájukban a labda után, hogy ügyetlen hajítással visszadobják a profiknak. Ildi láthatóan unta a felállást, így hajlandó volt velem egy kör csocsót játszani. Egészen addig, amíg egy másik lány el nem hívta, hogy lapozzák át a Bravo magazinját. Nekem úgy tűnt, hogy erre a versenyszámra sem sikerült a kvalifikáció.

Így jobb híján egy darabig úgy tettem, mint aki felméri a terepet, majd megláttam, hogy a Kocka nem focizik. Gondoltam, elhívom csocsózni. Legnagyobb meglepetésemre közölte, arra vár, talán beveszik a csapatba, így bocsi, de nem lóghat el velem. Mondanom sem kell, hogy Kocka se aznap, se a tábor hátralévő részében nem került még a kispadra sem.

Másnap még örültem is, hogy kezdődnek az órák, végre történik valami. Ment az adok-kapok, az egy nap alatt született titkos jelzések sora a menők között, a levelezések. Én a magam részéről kényszeredetten mosolyogtam, akárhányszor az én ölembe csúsztattak egy-egy cetlit, hogy adjam tovább Luc Gizinek. Próbáltam röhögni a poénjaikon, de csak grimaszokat kaptam, amolyan, te úgysem érted, akkor mit röhögsz-ábrázatokat.

Délután jött a szokásos program. Foci. Pomponlányok. Én a fa alatt. Kocka a másik fa alatt. Kisebb csoportosulás egy harmadik fa alatt. Mivel az fel sem merült, hogy bevegyenek játszani, igyekeztem magamat lefoglalni. Például azzal, hogy segítettem a tanároknak az esti szalonnasütés előkészületeiben. Stréber...A végére Ildi is odajött, egész jót dumáltunk, kezdtem jobban érezni magamat.

Eljött az este, és a tűz körül a délutáni felállás annyiban változott, hogy most a fiúk legyeskedtek a lányok körül. Fogták a botjaikat, mutatták, hogyan is kell igazán jól megpörkölni azt a disznót. Ez valamiért hatalmas kacagásra késztette a mucikákat, amit nem nagyon tudtam hová tenni, de végül is, mit is tudtam én akkor a férfifogás mesterségéről ugyebár. A bot meg a szalonna, meg a tűz és a pörkölés. Aha, gondoltam. Biztos van benne valami.

Miután ettem egy jót és váltottam pár szót Kockával arról, melyik képregényeket szereti és hova megy majd jövőre gimibe, úgy döntöttem elindulok zuhanyozni. Mindenemnek füstszaga volt, alig vártam, hogy lemosakodjak.

Beálltam hát a zuhany alá és elkezdtem szappanozni magamat, amikor hirtelen kuncogásokat és elfojtott, röfögésszerű hangokat hallottam. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam, biztos megint valami nyársas poén fut.

- Látod, mondtam neked, hogy ez fiú. De miért ad rá az anyja lányoknak való ruhát?

- Hű, basszus, de gáz. Ilyet még nem láttam. Fúj.

Ezeket a mondatokat már tisztán értettem.

Felnéztem, és akkor láttam meg Pattanásos Petit és két másik haverját. A tetőn tátongó résen keresztül engem néztek. Abban a pillanatban kipattantam a zuhany alól. Szappanos lábam megcsúszott a padlón és hatalmasat zakóztam. Felrepedt a térdem, de csak egy kicsit. A sírás nem azért kerülgetett. Amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem, vizesen magamra rántottam a pizsamámat, és kirohantam a házból.

Emlékszem, aznap éjjel nem sokat aludtam. Ebben mondjuk Zsuzsi és Ildi hajnalig tartó csevegése arról, hogy kit válasszanak, sem segített sokat. De tudtam, nem ez az oka. Másnap csak remélni tudtam, hogy az eset feledésbe merül. Naiv voltam, nem így történt. Angolórán ment a pusmogás, röhögés, mutogatás, és már tudtam, mi szerepel az ölembe csúsztatott levelekben. Nem mindenki volt rá vevő, de nekem az a pár ember, aki igen, éppen elég volt.

A délutáni focimeccsnek is lett egy plusz attrakciója.

- Figyi már, te, igen, te! Most már, hogy láttuk is, hogy fiú vagy, ha akarod, beállhatsz - mondta hozzám fordulva Pattanásos Peti, amit a többiek hatalmas hahotázással fogadtak.

- Rohadt bunkó vagy, tudod? - szólt oda neki Zsuzsi, de ez, őket, mit sem érdekelte.

- Te meg szarabb csaj vagy, mint a Réka - válaszolta roppant frappánsan a lelki megnyomorítom.

Zsuzsi kiállása jól esett, de nem bírtam tovább. Kirohantam a táborból és meg sem álltam az első utcai telefonig, majd tárcsáztam a szüleimet. Elmondtam nekik mi történt, és azt, hogy azonnal jöjjenek értem. Tudták, hogy sosem hisztériázok, így komolyan vették a kérésemet, estére már meg is érkeztek.

Pár hét múlva érkezett egy két mondatos bocsánatkérő képeslap Pattanásos Petiéktől. Messziről bűzlött, hogy a tanárok kényszerítették ki a sorokat de, őszintén szólva, nem is érdekelt. Nem ők voltak az elsők, de szerencsére az utolsók, akik ilyen ostobasággal kifacsarták a lelkemet.

Pattanásos Peti ma már nem pattanásos, én viszont továbbra is fiús vagyok. Peti még mindig hajtja a csajokat. Továbbra is sikerrel. Én itthon etetem a hat hónapos kicsit. És várom haza a férjemet.