Európában és Amerikában mindenki a legkülönfélébb dolgokkal próbálkozik, hogy barna legyen a bőre: aszalódás a napon órákon át, szolárium, önbarnítók, bronzosítók, „fújatás”. Ázsiában meg pont az ellentéte a trendi: vegyszerekkel telenyomott fehérítő krémekkel, és egészségesnek, illetve veszélytelennek nem nevezhető, drága kezelésekkel próbálkoznak a porcelánbőr érdekében.

Magyarországon is borzasztó könnyen el lehet adni minden olyasmit, ami barnító hatással kecsegtet, legyen az krém, kapszula, vagy szolibérlet. És persze szinte mindenki napozik,sokszor naptej nélkül -  annak ellenére, hogy lassan már a csapból is a fényvédelem folyik.

Valamiért annyira hatalmas ereje van annak a mítosznak, hogy a barnaság szexi, hogy sok nő még az egészségét is hajlandó tenni kockára tenni érte.

Aki pedig elég okos hozzá, hogy kerülje a napot, az gyakran szép summát költ mindenféle barnító krémekre és eljárásokra.

Ha történelmi léptékben tekintünk a kérdésre, akkor a barna bőr divatja a mi kultúrkörünkben tulajdonképpen „új” dolog. Az ókori Rómában, Görögországban még az számított előkelőnek, ha valaki olyan sápadt volt, mint a telihold, és ez a trend tartotta magát a reneszánszon át a felvilágosodás korán keresztül egészen az ipari forradalmak koráig.

A városiasodás többek között azt is jelentette, hogy a munkásosztály jó része üzemekben, gyárakban kezdett dolgozni, ahová a nap bizony nemigen sütött be. Így aztán, míg korábban az alacsonyabb származást a barna bőrszínnel azonosították – hiszen aki naphosszat a földeken, a szabadban dolgozott, az lebarnult – a 20. század elejére fordult a kocka. A barnaság divatba jövetelét – mint számos más dologét is – többek között Coco Chanelnek köszönhetjük, aki 1923-ban egy mediterrán utazás során kicsit túl sok időt töltött a napon.

Coco csokiszínűen jelent meg Cannes-ban, és ezzel tudtán, és szándékán kívül trendet teremtett.

Az átlagember számára azonban a napbarnított bőr még évtizedeken át vágyálom maradt, hiszen a II. világháborúból éledező Európa népességének jó része nem igazán talált időt, módot, pénzt arra, hogy nyaralni menjen, és a vízparton süttesse magát. Közben azonban egyre inkább a szabadsággal, jóléttel kezdték azonosítani azt, ha valaki lebarnult, és az 1950-es években már megjelentek az első önbarnító készítmények is. A 60-as évekre a kontinens jómódúbb régióban, például Nagy-Britanniában már a középosztálynak is egyre inkább volt lehetősége utazni, fejlődni kezdett a légi közlekedés, és egyre többen jártak üdülni a mediterrán régióba, különösen Spanyolországba.  

Sokat számított a színes film megjelenése is, a fotókon, mozivásznon egyre több bronzszínűre barnult színésznő sugallta a közönségnek, hogy a napcsókolta bőr a szép és a szexi - 1977-ben pedig az első szoláriumok is megjelentek, szintén Nagy-Britanniában. Mint minden trend, pár éves csúszással természetesen ez is eljutott a kelet-európai régióba, tehát Magyarországra is, és a lebarnult  bőr afféle státusszimbólum lett, különösen, ha valaki télvíz idején tudott villogni vele.

A 80-as, 90-es évekre már abszolút csúcsra járt a barnaság  divatja – 2000-ben, Angliában készült egy felmérés, amelyben a megkérdezettek fele állította, hogy az első számú oka annak, hogy nyaralni megy, az, hogy csokira sülve térhessen haza.

Közben pedig egyre több olyan nőt kiáltottak ki szexszimbólumnak, akinek a bőre kreol, vagy  karamellszínű – gondoljunk csak Jessica Albára, Beyoncéra, Halle Berry-re, vagy éppen Kim Kardashianre. Idővel aztán  szép lassan kiderült, hogy a túlzásba vitt, illetve fényvédelem nélküli napozás milyen elképesztően káros a bőrre: Nagy-Britanniában 2010-ben törvényt is hoztak annak érdekében, hogy 18 év alattiak ne mehessenek szoláriumba. De ez még mindig sokakat nem tart vissza, barnulni akarnak, mindenáron.

Ázsia legtöbb részén viszont még mindig a tejfehér bőr számít szépnek, vonzónak, előkelőnek, számos piperecucc címkéjén virítanak olyan szlogenek, mint a „stay white” (maradj fehér), vagy a „white perfect” (fehér tökéletesség).  Az olyan divatházak, mint a Dior, az Estée Lauder, vagy éppen a Chanel számos, kifejezetten fehérítő hatású kozmetikumcsaládot dobnak piacra ebben a régióban – olyanokat, amelyeket Európában, illetve Amerikában nem is árusítanak.

Egy becslés szerint 5 éven belül több, mint 31 milliárd dolláros forgalmat generálnak majd a bőrvilágosításra használt termékek.

Ugyanakkor a fiatalabb ázsiai generáció tagjai között kezdi felütni a fejét az "ellenállás": popsztárok népszerűsítik a barna bőrt. Sőt, nagyjából 30 évvel ezelőtt Japánban elindult az azóta már lecsengett ganguro mozgalom is. Az ehhez csatlakozó fiatal nők és férfiak barnítót használtak, szőkítették a hajukat, és élénk színű sminket viseltek. Dél-Koreában a barnaságot a legtöbben „rosszlányosnak” tartják, és bár kezdenek fokozatosan elfogadóbbá válni a napbarnított bőrrel kapcsolatban, még hosszú út vezet odáig, hogy ne számítson kirívónak, vagy feltűnőnek.

Azt, hogy barnán, vagy fehéren érzed-e magad csinosabbnak, magabiztosabbnak, kizárólag a személyes döntésed,  hiszen a saját testével mindenki azt csinál, amit csak akar. A fényvédelmet hanyagolni a barnaság érdekében viszont felelőtlenség.

Ha pedig a megfelelő faktorszámú naptej használata, és a napozási alapszabályok betartása mellett nem tudsz annyira lesülni, amennyire szeretnél, gondolj arra:  a csokibarnaságot nagyrészt csak azért tartod annyira vonzónak, mert kicsi korodtól számos helyről ezt táplálták beléd.

Ha 150 évvel ezelőtt születsz, az ájulás kerülgetne már egyetlen napozási csíktól is. Szóval barátkozz meg a kicsit halványabb bőröddel, keress egy jó önbarnítót, és vigasztaljon a tudat: ha óvatos vagy a hasad süttetésével, és bőkezű a fényvédővel, jóval később kezdesz majd ráncosodni, mint azok a barátnőid, akik órákat aszalják magukat a napon. És ami még fontosabb: a bőröd egészségért is megtetted, amit lehetett.