„Kislány létedre így összekoszolni a ruhádat!”

A koszos gyerek a boldog gyerek! Szerintem ha egy kisgyerekről este nincs mit lemosni, akkor ott valami nagyon komoly baj van. A gyerekkor a felfedezésről, a tapasztalásról és a pillanat megéléséről szól, márpedig ezeket a dolgokat nemigen lehet teljes odaadással és egész szívvel művelni, ha közben az ember arra figyel, hogy nehogy leszakadjon a szoknyáról a felvarrt masni, vagy saras legyen a fehér csipkeblúz.

Még ma is él az a nézőpont, hogy egy maszatos képű, térdén kiszakadt nadrágos, teli szájjal vigyorgó kisfiú egy helyes kis kalandor, ugyanez azonban egy kislánnyal már valamiféle vásott, neveletlen rosszaság, akinek az anyja majd fogja a fejét, ha meglátja.

Hát én meg azt mondom, hogy nem szeretném, ha a lányomat a világ felfedezésében már két éves korában is az tartaná vissza, hogy hogy fog közben, vagy utána kinézni. Éppen annyi joga van összekoszolni magát, mint bármelyik másik gyereknek, és ha egy fodros szoknya az ára annak, hogy a nap végén egy kiadós fürdés után jóleső fáradtsággal, elégedett mosollyal és a kalandjairól álmodva alszik el, én ezt bármikor boldogan hajlandó vagyok megfizetni.

„Egy kislány nem beszélhet ilyen csúnyán!”

Miért, egy kisfiúnak lehet? És ha már itt tartunk, szerintem amúgy lehet… Jó, ha egy gyerek a játszótéri homokozón lekáromkodná magát a jóságos istent is az egekből egy hortobágyi betyárt megszégyenítő, cifra körmondatos, tarka jelzős szitokcunamival, mert összedőlt a homokvára, valószínűleg én is kiejteném a kezemből a homokozólapátot.

De engedtessék már meg nekem, hogy amikor indokolt helyzetben – és lássuk be, igenis vannak indokolt helyzetek – ne kelljen negédes mosollyal, lesütött szemekkel azt rebegnem, hogy szerintem és esetleg nekem is jár annyi fizetés, mint a férfi kollégáknak. Vagy, hogy ha mást nem zavar, elmondanám én is a véleményemet, vagy ha úgy adódik, jelezném, hogy nem éppen a kedvemre való, ha egy idegen végigtaperol a villamoson. Igenis vannak helyzetek, amikor azt kell mondani, hogy b.ssza meg, és teljesen mindegy, hogy az ember férfi vagy nő, kislány vagy kisfiú, mert igenis joga van dühösnek lenni, és joga van kikérni magának.

Biztos, hogy arra fogom tanítani a lányomat, hogy minden helyzetben hallgassa meg a másikat, próbáljon érvelni és legyen asszertív – de hogy azért vonuljon vissza egy vitából, hogy kislányos báját vagy női eleganciáját megőrizze, na azt már nem fogom!

„Azért húzza a hajadat, mert tetszel neki!”

Lehet, hogy ez így van, a négyéves kisfiúk ugyanis még nem feltétlenül tudják éretten kezelni az érzelmeiket. De azt gondolom, felnőttként az a dolgunk, hogy őket fejlesszük ebben, nem pedig az, hogy a kislányokba elültessük a gondolatot, hogy a szeretet fáj, vagy hogy az ő dolguk eltűrni – netán még örülni is neki – ha valaki ilyen gyerekes módon enged utat az érzelmeinek.

A szeretet nem ilyen. Az udvarlás nem ilyen.

És soha, sehol, semmikor és semmilyen körülmények között nem kell eltűrnie, hogy valaki fájdalmat okoz neki.

„Adj neki egy puszit!”

Na jó, nem állítom, hogy ez a mondat sosem hagyja el a számat. Ha köszön el a nagymama, ha apa elmegy valahová, szerintem nem ördögtől való, ha az ajtóban állva kérnek egy puszit. De ha a gyerek erre azt mondja, hogy nem, én aztán isten ‘uccse nem fogom erőltetni a dolgot, pláne nem kezdem el a „ha nem adsz puszit legközelebb nem hoz a mama plüss szalamandrát” típusú zsarolást, vagy a „ha adsz puszit, akkor megnézünk egy Peppa malacot” és ehhez hasonló vesztegetést.

Nem hiszem, hogy ha nem erőltetem a dolgot, akkor a gyerekem lesz felnőttként az a fura rokon, aki a családi összejöveteleken kéri, hogy neki egy külön asztalnál terítsenek meg, vagy elbújik a fürdőszobában, míg elmennek a vendégek. Mi a családban puszival köszönünk egymásnak, és szerintem ezt idővel akkor is megtanulja és gyakorolni kezdi, ha nem én erőltetem rá a szokást.

Viszont hiszem, hogy ha engedem, hogy nemet mondjon, azzal nem válik üres, súlytalan mondattá az, hogy „tiéd a tested” meg hogy „csakis te döntöd el, ki érhet hozzád”.

Mert elképesztően fontos az, hogy a gyerekeknek ezt ne csak megtanítsuk, de a zsigerekig beléjük is neveljük. És egyetlen puszi sem lehet olyan fontos, hogy ezt az üzenetet aláássuk vele.