Én egy kicsit mindig valamiféle misztikumként tekintettem erre a "sportra": sokszor őszintén úgy éreztem, hogy idegesít az a spirituális nyugodtság és állandó félmosoly, amit a jógaoktatók vagy a jógamániás emberek arcán szoktam látni. Az egészet egy felfújt trendnek tartottam, miközben sejtettem, hogy izzasztó és kemény tornáról van szó - abban valahogy mégsem hittem soha, hogy elmegyek egy jógastúdióba, és majd ott teszem helyre a lelkem és a testem, 30 főnyi, matracon izzadó idegen között, kicsavart pózokban... Mostanáig. 

Az egész ott kezdődött, hogy pár hónapja a lapockafájdalmaim miatt elkezdtem barátkozni a jóga gondolatával: legalább százszor jutottam el odáig, hogy el kéne menni, ki kéne próbálni, de valamiért egyszer sem tettem meg. Most viszont olyan helyre költöztem, ahonnan kábé ötpercnyi kellemes sétára van egy nagyon menő stúdió, úgyhogy gondoltam, miért ne, eljött az én időm. A lapockámon kívül persze a dolog spirituális, lazító oldala érdekelt leginkább, ezért flow-jógára jelentkeztem - és nagyon meglepődtem az élményen. 

joga.gif

Kissé feszengve érkeztem, az a szokásos megfelelési kényszer dolgozott bennem, ami mindig szokott új helyzetekben. Aztán bementem az öltözőbe, és az egész elmúlt, mert - kapaszkodj meg - jó fej emberekkel találkoztam! A női öltöző nekem már gimi óta a rémálmom, sőt, volt egy időszakom, amikor kondizni jártam, na, ott utáltam meg igazán: rettentően irritáló beszélgetések, vissza nem köszönések, lenézés, a másik eltiprása jellemezte a helyiséget, ahova belépni is gyűlöltem, de itt most más volt a légkör. Itt látszott, hogy mindenki azért jött, mert tényleg mozogni és kikapcsolódni akar, és nem azért, hogy felszedje a Józsit a fekvenyomó padnál. Megkönnyebbültem.

Szóval az öltözőben már tetszett a dolog, a teremben meg még inkább: kellemes félhomályban vártuk egy csomóan a kezdést, férfiak (amin csodálkoztam, hiszen egészen sokan voltak) és nők egyaránt. Aztán megjött az oktató (aki egy pasi volt, ezen is meglepődtem) és elkezdtük.  

Az első öt percben furcsán éreztem magam, mert mindenkin látszódott, hogy nem ez az első alkalma – amikor a légzésre kellett figyelni, az óriási sóhajtások, a feszülő izmok és a profi, stresszkezelő 'beszív-kifújok' közepette eléggé idegennek tűnhettem, csak figyelgettem az embereket magam körül, hogy mit hogyan csinálnak, próbáltam elkapni a fonalat. Aztán elkezdtük a gyakorlatokat, és kábé 10 perc elteltével azon kaptam magam, hogy elképesztően magával ragadott a flow – nem vicc, tényleg. Ha valaki ismeri egy kicsit is ezt a fogalmat, tudja, mi ez, és azt is, hogy mennyire nehéz elérni, érezni. Most nem mennék bele a dolog pszichológiai hátterébe, de kell hozzá megfelelő mértékű kihívás, önbizalom, kellő felkészültség (ebben az esetben kondi vagy fizikum), akarat, motiváció és még egy csomó tényező. Magyarul: nehéz belekerülni. Én meg 10 perc után olyan elragadtatva cserélgettem és nyújtottam a lábaimat, hogy öröm volt érezni és nézni a tükörben - közben pedig úgy izzadtam, mintha nem lenne holnap. 

joga-nyujtas.png

Persze a hídnál és fejállásnál azonnal kiestem a ritmusból, hiszen ezeket teljesen esélytelen lett volna megcsinálnom - próbálkoztam ugyan, de éreztem, hogy ez még nem az én szintem. Viszont olyan gyakorlatokat sajátítottam el, amik megerősítenek, méghozzá annyira, hogy pár alkalom múlva én is úgy tudjam magam hídban tartani vagy feltolni fejállásba, mint a haladók. Ez az óra pont tökéletes volt az én kondimhoz, mert megizzadtam, elfáradtam, lelkesedtem, élveztem, de ami a legfontosabb: kipihentem magam. Úgy mentem haza, mint a szivacs, akit legalább négyszer kifacsartak mosogatás közben, de nem bántam, mert elmúlt a fejemben a zsibongás (hogy mit kell megcsinálnom, mikorra, kinek, miért és egyéb stresszfaktorok), elfelejtettem az aznapi aggodalmaimat, és úgy vánszorogtam haza az utcán, mint valami mámoros részeg ember a kocsmazárás után. Aztán úgy aludtam, mint egy csecsemő, másnap meg úgy mozogtam, mint a nagyanyám, a kőkemény izomláztól - mégis úgy érzem, hogy visszamegyek. Azért, mert ha csak egy kis időre is, de nekem is kiült az arcomra az az idegesítő félmosoly. 

Tudom, ez most egy kicsit úgy hangzik, mintha promotálni akarnék bármilyen oktatót, stúdiót vagy jógatípust, pedig nem. És nem is arról van szó, hogy "megtértem", ezentúl pedig még a laptopom előtt is tökéletes törökülésben fogok ülni, vagy hogy mostantól akkor vegán leszek és napi egy órát töltök gyertyázással a nappalim közepén. Ez inkább arról szól, hogy elmondjam: ha szeretnél újra olyan igazi gyermeki flowt (áramlást, lelkesedést, az időérzéked elvesztését, szenvedélyt, játékot, örömteli fáradtságot) átélni, menj el jógára - ott megkapod.