Mielőtt úgy döntöttem, hogy összeszedem a bátorságomat, és leírom, amit hónapokon keresztül csak gondolni mertem, elmeséltem az egészet az egyik barátnőmnek. Azt, hogy én mennyire tudtam utálni a csinos anyukákat, akiken látszik, hogy kisbaba mellett is energiát fektetnek abba, hogy szépek és formásak maradjanak. Ez volt a válasza: „Jaj, hagyjad már, ki nem? Volt, hogy csak azért követtem Instán dögös anyukákat, hogy hergeljem magam.” Csak pislogtam, hogy akkor ezek szerint nem vagyok egyedül. Később annyira belelendültünk a témába, hogy kuncogva még azt is bevallottuk, hogy ahányszor megláttunk egy sportos, tetőtől talpig nem-csumpi nőt, aki babakocsit tologatott, elkezdtünk teóriákat gyártani, hogy ő biztos azért néz ki így, mert ahelyett, hogy minőségi időt töltene a gyerekével, inkább pilatesre jár. Bezzeg én!

A tövig lenőtt szőke fejemre odaképzelt glóriával tudtam, hogy én jól csinálom. Kit érdekel, ha nyáron a 40 fokban is csak macinaciban vagyok, és az a kézápolásom netovábbja, hogy szabályos kerek formára rágom a körmeimet?

És az, hogy még ne adj' Isten edzeni is eljárjak, elképzelhetetlen volt... Hát azért szültem én, hogy lepasszoljam a gyerekemet? Ráadásul örültem, ha egyhuzamban 3 órát aludhattam, így az alvással töltött percek nem aranyat, sokkal inkább gyémántot értek. Hülye lettem volna azzal tölteni ezeket a pillanatokat, hogy Rékára ugrabugrálok a tévé előtt. A gondolattól is elfáradtam. Az pedig baromira nem tett jót az önbecsülésemnek, hogy miközben hulla fáradtan görgettem az Instát, mosolygós, szem alatti karika-mentes anyukák pózoltak a gyerekükkel, miközben gyufából királylányvárat építettek, mert #ezmégbelefér. Emlékszem, nagyjából egy időben szültem Kate Middletonnal. Na, gondolhatod. Kivoltam rajta, hogy néz ki szülés után.

És az sem vigasztalt, hogy elképzeltem: szegény mennyire utálhatta, mikor fodrászok és sminkesek melóztak rajta, hogy hercegnőhöz méltóan integethessen a fotósoknak. Melózhatott volna rajtam is a sminkesek hada, akkor sem lettem volna címlap-kompatibilis. És persze ki volt a hibás? Nyilván Kate. Mert hogy meri az arcomba tolni, hogy kisbabával a kezében is ennyire jól néz ki? Persze nem kellett ahhoz Freudnak lennem, hogy a lelkem mélyén tudjam, magammal volt bajom.

anyukababakocsim.jpg

Aztán, ahogy múltak a hetek, a kislányom egyre jobban aludt, és nekem is egyre több időm volt nézegetni magamat a tükörben. Mondanom sem kell, nem voltam odáig a látványtól. Mondjuk ezzel világrengető dolgot nem mondok, nem nagyon ismerek olyan anyukát, aki a szülés utáni hónapokban úgy érzi, hogy ide neki a vörös szőnyeget, hadd libbenjen végig rajta! Szóval, ahogy múlt az idő, egyre jobban kezdtem adni magamra. Apró lépésekkel kezdtem. Először egy lefekvés előtti arcmaszk és cicanaci helyett csinos melegítő. Később egy kis fodrász itt, egy kis nőiesebb ruha ott, és pikkpakk én voltam az, aki hangosan köszönve, csinibe' ment a játszótérre. Még arra is figyeltem, hogy ne használjak hajgumit minden nap, hanem engedjem le a hajam. 

És milyen büszke voltam magamra! Bal kezemmel a babakocsit toltam, jobb kezemmel meg a lépésszámlálót töltöttem le. A táskámban pedig - a törlőkendő mellett - a rúzs is újra helyett kapott. Nekem ehhez idő kellett. Van, akinek ez elsőre megy, mostani fejemmel tudom, hogy őket hülyeség volt utálnom ezért. Az, hogy valaki csinos, nem azt jelenti, hogy én ronda vagyok. Az, hogy valakinek egyből megy az, amihez nekem több idő kellett, nem jelenti azt, hogy baj lett volna velem. És az sem számít, hogy neked elsőre ment-e vagy idő kell(ett). Sőt, azzal sincs baj, ha néha kicsit utálkozunk. Csak ne túl sokat! És ne magunkat!