Egy csomó helyen olvastam már a plasztikafüggőségről - arról a problémáról, hogy valaki befekszik mondjuk egy mellnagyobbító műtétre, és egyszerűen a változtatás rabjává válik. Először megcsináltatja az orrát, majd a fülét, aztán a száját, és nincs megállás. Aki azt gondolja, hogy ez csupán egy költséges hóbort, téved: valódi betegségről van szó.

Szászi Bea pszichológus, aki plasztikai sebészeti páciensek alkalmasságvizsgálatát kutatja: szerinte különbséget kell tenni a testdiszmorfiás zavar és a plasztikai sebészeti addikció, azaz függőség között.

A testdiszmorfiás zavar iszonyú ritka és súlyos testképzavar, kb. 2-4%-os az előfordulási gyakorisága, míg a plasztikai sebészet függőiből ma elég sokat találunk, látunk.

Bea elmondása szerint a testdiszmorfiás betegek iszonyúan szenvednek attól, hogy van valamilyen - vélt, vagy valós -  testi hibájuk, amit kényszeresen próbálnak javítgatni, takargatni. Ez a hiba általában egy semmiség, olyan dolog, amit mások szinte észre sem vesznek, ezek a betegek mégis úgy érzik, hogy ez a dolog teljesen elcsúfítja őket. Minden társas tevékenységtől elszigetelődnek, és orvosról orvosra járnak, hogy kijavítsák ezt a "szépséghibát" bőrgyógyászok, plasztikai sebészek, fogászok segítségével. És itt jön az igazán komoly probléma:ezek a betegek nem OEP-finanszírozott ellátásokat kérnek, hanem magánorvoshoz mennek, akik - ha nem ismerik a testképzavarokat - jó eséllyel el fogják végezni a kért beavatkozásokat.

A testdiszmorfiás zavarban szenvedő ember napi 3-8 órát tölt azzal, hogy a szépséghibájával foglalkozzon. Ez egy komoly pszichiátriai betegség, kognitív viselkedésterápiával gyógyítják, azonban ez önmagában kevés. Mindig szükséges gyógyszeres kezelés ahhoz, hogy a beteg állapota javuljon. 

Bea azt is kiemeli, hogy ez a testképzavar az esetek nagy részében a tinédzserkor vége felé jelenik meg - érdemes tehát odafigyelni, ha egy gyerek túlzottan sok időt tölt a állítólagos testi problémájával, kerüli a társaságot, örökké elégedetlen magával, és túlzásba viszi a bőrápolást, testedzést, vagy bármilyen tevékenységet, ami az állítólagos "hibájához" köthető. 

Logikus gondolat, hogy aki kés alá fekszik, az nagy valószínűséggel valamilyen önértékelési, szorongásos zavarral küzd. Persze ez alatt nem arra gondolok, hogy egy nő szülés után megcsináltatja a melleit, inkább arra, amikor érezhetően valamiféle megfelelési célból készül valami drasztikus külső váltásra. Bea szerint ez nem áll távol a valóságtól: a plasztikai műtétekre jelentkező páciensek egy része szorongásos zavarokkal, hangulatzavarokkal küzd. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki megcsináltatja a mellét, az biztosan pánikbeteg, de ezért is érdemes előzetes szűrést végezni. 

Ha a páciens elmondja, hogy van valamilyen pszichés eredetű betegsége, és pszichiáter és/vagy pszichológus kezeli, akkor minden esetben szakvéleményt kérünk a szakembertől, hogy javasolja-e az operációt a betegének. Pszichotikus betegségeknél, testkép-, és evészavaroknál, friss traumánál (például veszteségélmény, friss válás, haláleset után) nem javasoljuk az operációt.

De mi a helyzet a "sima" plasztikafüggőséggel, vagyis azzal, ami nem a testdiszmorfiás zavarhoz köthető? Bea azt mondja,  hogy a plasztikai műtéteket kényszeresen igénybe vevő páciensek leginkább a szerhasználókhoz hasonlíthatók: 

Folyton keresik a plasztika lehetőségét, és késztetést éreznek, hogy meg is mutassák mindenkinek a változást. Ez a testdiszmorfiásoknál elképzelhetetlen. Szerintem a plasztikafüggőknél is fennáll a testképzavar, mivel nem tudják reálisan felmérni a saját testüket. 

Megannyi példa van túlműtött emberekre, gondoljunk csak Anna Alps-ra, vagy Kenre, vagy az élő Barbie-ra. A plasztikafüggőség Bea szerint igenis növekvő és terjedő probléma, hiszen lényegében már bármit meg lehet csináltatni: a szakemberek tökéletes homokóra alakot, szív alakú ajkat vagy tündefület is képesek faragni, az extra méretű mellekről pedig nem is beszéltünk. Mindez csak idő és pénz kérdése.

De mit lehet tenni ez ellen? Bea szerint nem a szebb alakra vagy teltebb ajkakra vágyó embereknek, sokkal inkább az orvosoknak kellene változtatniuk: 

Azt látom, hogy az orvosszakmának kellene e tekintetben sokkal önszabályozóbbnak lennie és határokat szabnia, mert a páciensek igényeinek maximális kiszolgálása súlyos lelki problémákhoz vezet. Én mindig feltenném magamnak a kérdést, hogy ezt a beavatkozást a saját családtagomon elvégezném-e. 

Bea arra is figyelmeztet, hogy rengeteg esetben a túlműtött emberek influencerként is működnek, így hatással vannak gyerekekre, serdülőkre, akiknek a testképe, énképe rendkívül érzékeny. Többek között ezért is érdemes résen lenni, hiszen az a legjobb, ha a gyerek és a felnőtt is tisztában van a normális testméretekkel és testarányokkal. Ennek terjesztése mindannyiunk fontos feladata.