Plasztikáztatni pont annyira ciki, mint tetováltatni

Belegondoltál már valaha abba, hogy míg valaki tetoválását menőnek tartod és irigyled, addig más mellplasztikájáról miért gondolod azt, hogy szánalmas? A kérdés azért adja magát ennyire, mert a két dolog elég közel áll egymáshoz: mindkettő valójában önkéntes testmódosítás annak érdekében, hogy a beavatkozást csináltató személy jobban érezze magát a bőrében. Annak ellenére azonban, hogy erről van szó, mégis ég és föld a két dolog megítélése.

Érdekes, hogy a tetoválásnak különösen az elmúlt néhány évtizedben sikerült áttörnie az üvegplafont, és már annyira mainstreammé vált, hogy alig találni olyan húszas-harmincas embert, akinek ne lenne legalább egy tetkója. Pedig mint tudjuk, nem is olyan régen még a bűnözéssel, börtönökkel, alvilággal hozták leggyakrabban összefüggésbe a tetoválásokat.

Biztos ezt is közrejátszott abban, hogy ma a bevállalósság, menőség, vagányság egyik szimbólumává váltak, hiszen a mai napig “rossz fiús-lányos” asszociációt kapcsolunk hozzájuk.

Ám ez már csak az imént említett menőségi faktorban játszik szerepet, igazán negatív előítéleteket csak abban az esetben szoktunk hozzájuk kötni, ha a már megszokott mennyiségnél több mintát látunk valakin, vagy számunkra furcsa helyen van a rajz.

De miért csináltatjuk? Ez az, amit igazán érdemes kicsit őszintén magunkba nézve megvizsgálni. Sok esetben természetesen a tetoválásoknak valami mély jelentése van, nem véletlen, hogy épp AZT varrjuk magunkra, pont ODA. Ám teljesen lecsupaszítva mégiscsak arról van szó, hogy az a bizonyos minta tetszik nekünk, fontos és még fontosabb, hogy a testünk díszévé tegyünk, teljesebbnek érezzünk magunkat tőle.

Egy tetoválás megcsináltatásával drasztikusan beavatkozunk és megváltoztatjuk a testünket. Pont úgy, mint mikor a plasztikai sebész kése alá fekszünk, hogy szebbnek, teljesebbnek érezzük magunkat.

Akkor pedig miért is ítélkezünk szigorúan afelett, aki a mellét nagyobbítja (vagy épp kisebbíti), mint afelett, aki nonfiguratív mintát üttet a bőrébe? Nyilván már megint a társadalmi normák és a kollektív gondolkodás miatt. Mert kényelmes a plasztikát egy nagyon patentül körülírható embertípussal asszociálni, az egyszerű, önértékelési zavarokkal küzdő, szorongókkal, akiknek csak a külsőségek számítanak. És ilyenkor könnyű kirántani a kalapból Donatella Versace-t és Mickey Rourke-ot, pedig a másik oldalról is ugyanígy előkaphatunk egész testüket tetoválással beborító példákat. Ám míg utóbbi esetében, mikor az egyik barátnőnk megcsináltatja az első-második-harmadik tetkóját érdekes módon mégsem szoktuk például Rick Genesthez hasonlítani, addig amint nagyon bizalmasan elárulja nekünk, hogy szeretné megcsináltatni a mellét/fenekét/száját, bármilyen támogatóak is vagyunk, azért azonnal beugrik Pamela Anderson és Kim Kardashian az összes tesójával együtt. 

Mindez pedig szomorú. Hiszen miért elítélendő az egyik dolog, míg a másikért piedesztálra emeljük, azt aki bevállalja? Miért nem lehet elfogadni, hogy mindannyiunkban van egy vágy magunk jobbá, szebbé, teljesebbé tételére? Ehhez pedig van, aki egy tetoválószalont keres fel, más a plasztikai sebészt, megint mások sportolnak, drága ruhákat vesznek, naponta órákig sminkelnek. És az is lehet, hogy valaki mindezt egyszerre csinálja. Mi lenne, ha hagynánk, hogy mindenki maga döntse el, hogy mire van szüksége a boldogsághoz, teljességhez? Mi lenne? Egy utópiában élnénk. 

Mindenesetre lépéseket azért mégis lehet tenni afelé, hogy minél kevesebb férfinak, nőnek, embernek kelljen szarul éreznie magát, mert nincsen száz százalékban megelégedve azzal, amivel született (és hazugság, hogy van, aki igen) és ez ellen pedig tenne szeretne. Jó lenne, ha kicsit az előítéleteink mögé néznénk, hogy egy tervezett plasztikai műtét bevallásának ne egy suttogós, titkos, bizalmas, szemlesütött beszélgetésnek kelljen lennie.

Mert plasztikáztatni is csak pont annyira ciki, mint bármilyen más drasztikus testmódosításnak alávetni magad, mint mondjuk tetováltatni.