Marha kínosan éreztem magamat, de minél többet gondolkodom a dolgon, annál kevésbé tudom, mit kellett volna csinálnom, ellenben most már azért is hülyén érzem magam, hogy egyáltalán gondolkodom ezen, mert igazából lehet, hogy azt sem kellene.

A szökőkútnál kacarászó kislány orrában egy szonda volt.

Én nyilván nem ezt néztem, csak azért figyeltem, amiért bármelyik másik hangosan kacarászó gyerekre is odanéztem volna, de amikor az anyukája felém fordult, megijedtem, hogy talán azt hiszi, azt nézem, hogy az ő gyerekén valami más. Persze azzal, hogy hirtelen elkaptam a tekintetemet, pontosan ezt erősítettem meg: lehet, hogy nem azt néztem, de kétségtelenül észrevettem, és emiatt most nem úgy viselkedtem, ahogyan bármelyik másik gyerekkel és anyukával viselkedtem volna. Mekkora egy hülye vagyok…

Állítólag a híres amerikai kézműves játékbaba-gyártó Gayle Wraytől származik az idézet, hogy a tökéletességet két dologban lehet felfedezni ezen a világon: a csecsemőkben és a süteményekben. Ezt magam sem tudnám szebben mondani. És azt hiszem, annyira egyértelmű, hogy talán le sem kellene írnom, de mégis megteszem:

minden újszülött, függetlenül nemétől, származásától, vagy éppen attól, hogy milyen fizikai és szellemi adottságokkal jött a világra, egyformán fontos, értékes, egy lehetőségekkel teli, tökéletesen ártatlan kicsi ember, akinek semmi, de semmi mást nem szabadna kapnia ettől a világtól, mint szeretetet és törődést.

De ne legyünk álszentek: elég megnézni mondjuk a kommenteket minden év elején az első újszülötteket bemutató cikkek alatt, hogy azonnal nyilvánvaló legyen, a világ egy hangos kisebbsége (legalábbis nagyon remélem, hogy kisebbségben vannak) korántsem gondolja úgy, hogy minden újszülött ugyanolyan értékes lenne.

És elég megnézni a tévéreklámokat, a babákat a pelenka vagy a bébiétel csomagolásán, esetleg egy bankreklámban mosolygó családot: az egy dolog, hogy a háromgyerekes anyukának nádszálkarcsú a dereka, be van sütve a haja és kipihent arccal mosolyog, most nem erről akarok beszélni.

El tudod képzelni, hogy ezeken a képeken egy olyan baba szerepel, akinek mondjuk jól látható, nagy méretű tűzfolt van az arcán? Vagy esetleg kancsal? Vagy szájpadhasadéka van? Esetleg szonda van az orrában? Én sem.

Tetszik vagy sem, a társadalom legyártott egy szépségideált az újszülötteknek is, és ha valaki valamilyen módon kilóg ebből, nem tudjuk, hogy mihez is kezdjünk a helyzettel. Én legalábbis nem tudtam, pedig valószínűleg ez a zavar, az elkapott tekintetek, a lesütött szemek azok, amelyek a legbántóbbak tudnak lenni.

Amikor a lányom megszületett, az egyik apró, puha fülecskéje picit jobban elállt oldalra, mint a másik. Egy barátnőm megkérdezte, hogy nem akarok-e sapkát adni rá, vagy leragasztani, én meg úgy néztem rá, mintha most szállt volna le a Marsról egy rakétameghajtású vízibiciklivel: miért akarnék én bármit megváltoztatni a lányomon, aki egészen egyszerűen, minden porcikájában, a feje búbjától a sarkáig, a picit elálló fülével együtt úgy tökéletes, ahogyan van?

És közben persze ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mi van, ha kamaszkorában utálni fogja, hogy ilyen a füle?

Vajon az a helyes, ha élete első pillanatától kezdve azt az üzenetet adom át neki, hogy soha semmit nem kell szégyellnie vagy megváltoztatnia magán, és ne csak elfogadja, hanem ünnepelje az egyediségét, vagy az, ha megkímélem attól, hogy legyen rajta valami, ami miatt talán csúfolni fogják, vagy amit meg kell tanulnia elfogadni magán?

De ha beavatkozom, hol van a határ? Jogom van nekem egyáltalán eldönteni, hogy megváltoztatok-e valamit a gyerekem külsején? Vagy éppen hogy felelősségem a lehető legkönnyebbé tenni az életét akkor is, ha ez azt jelenti, hogy alárendelek dolgokat olyan társadalmi elvárásoknak, amikkel egyébként magam sem értek egyet?

Nagyon nehéz kérdések ezek, amelyekre akkor sem tudtam és ma sem tudom a választ. És akkor csak egy éppen hogy picit elálló fülecskéről beszélünk, amivel aztán végül én nem csináltam semmit, viszont ahogy a kis porcok megerősödtek, a helyzet magától is „megoldódott”, és ma már két tökéletesen szimmetrikus fülkagyló simul a lányom kobakjára.

De mit tettem volna akkor, ha valami igazán látványos mássággal születik a gyerekem? Ha amikor az emberek ránéznek, azon gondolkodtam volna, hogy csak megnézik, ahogyan egy kisbabát meg szoktak nézni, vagy a másságát bámulják?

Mit tettem volna, ha az emberek elkapják a fejüket, amikor észreveszem, hogy a gyerekemet nézik? Mit tettem volna, ha én csodálatosnak, tökéletesnek és a világ legfontosabb kisbabájának – az én kisbabámnak látom őt, de tudtam volna, hogy a világ nem ilyennek fogja látni?

Nem tudom. Nincsenek válaszaim ezekre a kérdésekre. Csak azt tudom, hogy amikor elkaptam a tekintetem ott a parkban, megerősítettem a kimondatlan megállapodást, hogy ezekkel a gyerekekkel valami „baj van”, valami olyasmi történik, amiről jobb nem beszélni, amitől zavarba kell jönni. Mekkora hülye voltam…

Nem tudom, hogy ezeknek a gyerekeknek az anyukáinak a helyében milyen döntéseket hoznék, és ha nagyon őszinte akarok lenni, még azt sem tudom megmondani, hogy mennyire könnyen fogadnám el a helyzetet. Hogy szemernyivel sem szeretném kevésbé a gyerekemet, az persze nem kétség, de hogy egy pillanat alatt el tudnám-e fogadni a gondolatot, hogy más lesz, mint amilyennek elképzeltem, vagy időre lenne szükségem, és aztán hogyan kezelném az elkapott tekinteteket, azt nem tudom megmondani, és azt hiszem, nem is a feladatom, hiszen nem járok ebben a cipőben.

Nem kellett megvívnom azokat a harcokat, amiket más anyáknak meg kell, így semmi jogom ahhoz, hogy arról beszéljek, hogyan kellene érezniük vagy milyen döntéseket kellene hozniuk.

Csak azt tudom, hogy nekem itt, a „nagy társadalmi megegyezés” másik oldalán egy feladatom van: hogy ne kapjam el többé a fejem, hogy ne mosolyogjak kínosan és ne tegyek úgy, mint aki tojáshéjon jár. Hogy ne csak úgy tegyek, mintha ezekkel a gyerekekkel minden rendben lenne, mert ezekkel a gyerekekkel tényleg minden rendben is van. És amikor a lányom kérdez majd róluk, ne érezze meg a zavart a hangomban. Ne ültessem belé a gondolatot, hogy másnak lenni valami tabu.

Tanítsam meg neki, hogy tisztelje, becsülje a saját testét, tartsa tiszteletben a másokét is, és lásson tovább annál, ami a felszínen van.

Mi neveljük a következő generációt, és ha jó munkát végzünk, ők már nem lesznek ilyen hülyék, mint én voltam, és bármikor egymás szemébe tudnak majd nézni. Remélem, hogy így lesz.