Sok más - jellemzően nő - sorstársamhoz hasonlóan, én sem kerülhettem el, hogy végigjárjam a hajevolúció vidám és szomorú stádiumait, aminek elég fontos részét képezte, hogy megtaláljam a saját hajszínemet is. Azt az árnyalatot, ami a legkomfortosabb, ami semmilyen idegen érzetet nem kelt bennem, mikor a nap bármely pontján tükörbe nézek. Ám ehhez is hosszú és rögös út vezetett, egy nemrég folytatott baráti beszélgetés pedig még arra is rádöbbentett, hogy a különböző színekkel a fejemen, nagyon más-más embereknek éreztem magam. 

A vörös démon… 

Aha, nem. Az egyik első szín, amivel kezdtem a vörös és annak különböző árnyalatai voltak, és míg sokan ettől érzik magukat a világ legdögösebb nőjének, én ettől éreztem magam a legkevesbé vonzónak. Mindegy volt, hogy világosabb vagy sötétebb árnyalatot kértem, az arcomat mindenhogy kövérítette ez a szín. Érdekes módon soha olyan ténsasszonyosan nagydarabnak nem éreztem magam, mint vörösen mindig.

A menőség non plus ultrája

A vörössel kísérletezős korszakomból a fekete rángatott ki. Bár ma már sírva nézegetem a késő gimis fotóimat, hiszen a nagyjából 45 kilóm és a hófehér bőröm pokoli koronája a hosszú fekete hajam a képeken, mégis a mai napig soha annyira menőnek éreztem magam egyetlen hajviselettől sem. Most is tűpontosan tudom felidézni, hogy mennyire el voltam ájulva a csodálatos fekete hajam látványától, aminél szebbet és illőbbet akkor el se tudtam képzelni.

Vissza a gyökerekhez!

A fekete korszakot a saját, barna hajamhoz visszatérés követte, és kisebb nagyobb megszakításokkal azóta is kitartok mellette. Az pedig hogy milyennek érzem magam vele? Változó. Gyerekként csak nem érdekelt, nem utáltam, de annyi átjött, hogy nem szép szőke, mint azoké a lányoké, akikbe fiú-lány, mindenki szerelmes. 

Fiatal felnőttként viszont egyenes odáig voltam a dús, hullámos, alapból enyhén sötétvörös beütésű hajamért, és azt hiszem azóta is ezt a színvilágot sírom vissza, az idő előrehaladtával ugyanis teljesen hétköznapi sötétbarnává vált, amiben nincs túl sok izgalom.

Szőke nő

Ugyan nem önszántamból, hanem egy fodrász kérésére belekóstoltam a szőke hajba is, ami életem egyik legfrucsább élménye volt. Az tökéletesen platinaszőke frizurától annyira keménynek, megközelíthetetlennek és ridegnek éreztem magam, hogy az kivülről is talán érezhető volt. Azt vettem ugyanis észre, hogy ebben az időszakban sokkal kevesebb pasi mert kikezdeni velem, mint korábban. Hatalmas fellélegzés volt ez egy időre a sok szexista, már unásig ismert megalázó utcai beszólástól.

Szőke + Barna

Bár a melírozástól már, mikor a 2000-es évek elején néha megpróbálkoztam, igazából mindig iszonyodtam, az igazság, hogy mégis a legjobban a többszínű frizurák állnak hozzám a legközelebb. Mint feljebb említettem, imádtam mikor a természetes barnámból magától kijött a vöröses beütés, és hasonlóan bejött az, mikor a platinaszőkétől nem egyik napról a másikra szabadultam meg, hanem fokozatosan növesztettem lefele és festettük át barnára a fodrászommal. Így nagyjából egy évig a barna és a szőke haj különböző mixeivel éltem, aminek nagy előnye volt, hogy az napszak és öltözködés függvényében mindig más dominált, ráadásul mindig volt valami egy hihetetlenül lazán, lezserül dögös beütése. Sajnos végül annyira lazának bizonyult ez, hogy később, mikor a fodrásszal erőszakkal próbáltuk meg reprodukálni az állapotot, már nem jött vissza többé.

És neked hogy befolyásolja az életed a hajszíned?