2020 egyértelműen a bezártság éve lesz. Bizonyos mértékben mindenki megtapasztalja, hogy milyen az, ha a szabadságában korlátozzák. Egy láthatatlan ellenség az, ami megakadályozza abban, hogy oda menjen, ahova szeretne, akkor és ott vásároljon, ahol szeretne, sőt, sok esetben abban is, hogy egyáltalán elhagyja az otthonát. Ez pedig maradandó nyomokat fog hagyni bennünk. És habár abszolút nem elvárás az, hogy aranyérmes kenyérsütőkként és kerek fenekű wannabe jógaoktatókként hagyjuk el a karanténjainkat, mégis legalább apró jellemfejlődések biztos mindenkinél tettenérhetőek lesznek majd azáltal, hogy most mindannyian jobban megtapasztaljuk a nélkülözést, mint korábban.

Sokan pedig úgy vagyunk vele, hogy már most elkezdtük észrevenni, milyen pozitívumokat hozott ki belőlünk a bezártság.

Ha nagyon materiális szempontból akarom nézni, akkor az én esetemben hatalmas változás és fejlődés az, hogy elkezdtem felfedezni a konyhát. Én voltam ugyanis az a kislány, akit már gyerekként is totálisan hidegen hagyott, hogyan készül az ebéd, nem volt bennem késztetés, hogy ott sündörögjek a vágódeszkánál és segítsek, és az ezek iránti érdeklődés egészen mostanáig abszolút nem volt meg bennem. Amióta azonban önkéntes karantén van és az ember igyekszik sokkal jobban odafigyelni arra, hogy vásárol, mit eszik, folyamatos főzésben vagyunk a férjemmel, és kiderült számomra, hogy egyrészt semmi misztikus és különösebben nehéz nincs egy ebéd megfőzésében, másrészt baromi jó relaxáció, főleg egy ilyen nyomasztó helyzetben. Ráadásul ez a legjobb elfoglaltság ahhoz, hogy az ember lejöjjön a hírek folyamatos csekkolásáról.

Ám lelki, jellembeli változást is elkezdtem megfigyelni, ami ha kitart a járvány utáni időszakra is, akkor hatalmas pluszt fog jelenteni az életemben: elkezdtem megtanulni elengedni a kontrollt.

Az egész eddigi életemet megnyomorította, hogy folyton, mindig minden helyzetben előre tudni és befolyásolni akartam azt, hogy mi lesz. Emiatt pedig egy folyamatosan szorongó, készenléti állapotban éltem az életem. A koronavírusra azonban nem lehetett felkészülni és elemi erővel rántotta ki a lábam alól a talajt. Ez elsőre rémisztő volt, pánikba is estem (ezt jól érzékelteti a cikk, amit terhességemmel kapcsolatban írtam), most pár hét után viszont elkezdtem észrevenni azt, hogy tanulok egyik napról a másikra élni, értékelni és átélni az adott pillanatokat. Ebben pedig van valami hihetetlenül felszabadító. Érdekes módon sokszor sokkal nyugodtabbnak érzem magam most, mint valaha az életem során.

Annak kapcsán pedig, hogy ezt végiggondoltam, kíváncsi lettem, a környezetemben mások is találnak-e pozitívumot a jelen helyzetben. Mint kiderült, mi az hogy! Többen is azt emelték ki, hogy a négy fal között sokkal többet mozognak, mint korábban, az egyik barátnőm egyenesen azt mondta, totál megizmosodva fogja elhagyni a karantént, hiszen minden nap jógázik.

Volt, aki a materiális, fenntarthatósági szempontokat hozta fel: meggondoltabban és tudatosabban vásárolunk ételt, mert minimum egy hétre előre megtervezzük, mit eszünk majd. Plusz az sincs, hogy leugrunk az éjjel-nappaliba egy kis chipsért és csokiért. Emellett pedig, amit csak lehet kistermelőktől vásárolunk. Ezeket a dolgokat jó lenne fenntartani korona után is.

Mások, hozzám hasonlóan a lelki aspektusról meséltek: „Nekem minden téren könnyebb odafigyelni magamra, mint a megszokott rohangálásban. Érdekes, hogy bár nehéz a szociális érintkezések hiánya, mégsem hiányzik ennek az a nagy mennyisége, ami amúgy jellemzi az életemet. Ez nagy tanulság!”

Volt olyan barátnőm, aki most szembesült vele, hogy milyen hasznosak is voltak a középiskolai biológiai órák, ahol tényleg jelentős tudást szedett össze, valamint elmondása szerint most érzi igazán, hogy volt értelme a sokéves pszichoterápiának, amire jár(t).

Na, és persze a Liluland szerkesztőségén is keresztülment a kérdés.

Vandából például a Marie Kondót hozta ki a jelenlegi helyzet: „Mivel egész nap itthon vagyok és sikerült megunnom a teljes lakást, most végre át tudom rendezni. Abban bízom, hogy sokat segít majd, ha máshova kerül az íróasztal és a kanapé, és olyan érzésem lesz, mintha új kecóban lennek. Szóval házi lakberendező lettem!” És azt is hozzátette, újra rákapott egy régi játékra: „legutóbb gimi alatt honfoglalóztam - akkor utáltam, most viszont nincs nap, hogy ne játszanék, annyira imádom!”

Kriszti pedig hatékonyságot tanul: „Mivel én a karantén előtt is itthonról dolgoztam, hajlamos voltam a szétesésre. Például, hogy egy cikk megírása előtt fél órát Facebookozzak, két feladat közt telefonálgassak egyet, szóval nehezen tudtam hatékonyan dolgozni. Most viszont, hogy itthon van a kislányom is, nagyjából akkor van csend, ha délután alszik két órát vagy megnéz egy mesét, így azokban az értékes percekben megtanultam baromi hatékony lenni.”

És nálad mi a helyzet, mi jót hozott ki belőled a bezártság? Írd meg nekünk kommentben!