Bryan M. Fagan történész szerint Amerika területén már i.e. 6000 körül is készítettek parókákat. Ezeket a mumifikált halottak fejére tették, kifejezve tiszteletüket. Feljegyzések szerint élő ember elsőként Egyiptomban viselt póthajat. A hajtetvek ellen ugyanis a férfiak és nők egyaránt úgy védekeztek, hogy rendszeresen kopaszra borotválták a fejüket, így viszont egyrészt égette a fejbőrüket a nap, másrészt csorbult a szépségük, és erre kerestek valamilyen megoldást.

Hálószerű anyagra rögzítették a hajat, mely lehetett emberi haj, de növényi rostokat és báránygyapjút is használtak, méhviasszal és gyantával erősítették a fejre és hennából készült festékkel színezték meg.

A kopaszság a rabszolgaságot jelképezte, rajtuk kívül mindenki (a gyerekek is) hordott parókát, a gazdagabbak díszesebbet csináltattak maguknak. A legnagyobbat viszont a fáraó viselhette. Amunet papnő sírjából teljes épségben került elő egy egyiptomi paróka az akkori Hierakónpolisz városában. A legkedveltebb hajviselet a Kleopátra-frizura volt, amit saját hajból vagy póthajból készítettek és aranyszálakkal vagy gyöngyökkel díszítettek.

A parókákat növényi olajokból és állati zsírokból készült krémekkel kezelték, és virágszirmokkal, illetve különböző fűszerekkel illatosították. Sok egyiptomit temettek el parókával együtt, több sírban találtak parókatároló dobozokat. Más ősi kultúrákban (asszírok, föníciaiak és zsidók) is hordtak parókát. Később a görögök és rómaiak is követték a példát.

Az ókori Rómában a szőke volt a legdivatosabb hajszín, ezért a rómaiak a germán törzsektől vásároltak női hajat, és azt dolgozták bele a parókáikba. A kereskedelemnek szerves részévé vált a hajkereskedés. 

A paróka igazi divatját néhány európai uralkodó indította el. I. Erzsébetnek a fáma szerint nyolcvan parókája volt. Mivel a fél ország utánozta, gyorsan divat lett Angliában a paróka viselése. Franciaországban XIII. Lajos tette ismertté a póthajat - ő egyes híresztelések szerint a kopaszságát rejtegette így. Fia, XIV. Lajos aztán igazi kultuszt teremtett, rengeteg parókamester dolgozott az udvarában. 

Eleinte csak a királyi udvarokban volt divat a műhaj viselése, majd egyre jobban elterjedt a társadalom minden osztályában. A rang és a paróka magassága egyenes arányban állt egymással - gondoljunk csak Marie Antoinette frizuráira. Viselőjének olykor ülve kellett aludnia, nehogy másnap elölről kelljen kezdeni a hosszú procedúrát, míg beállítják. Nyakfájást, fejgörcsöt és émelygést is okozott a súlyos és meleg póthaj. Egy teória szerint azért terjedt el pont a 17-18. században divatként, mert ekkor sokan szenvedtek szifilisztől, aminek egyik tünete volt a szőrzet és haj kihullása, a kopaszság pedig egyet jelentett a nyilvános megszégyenüléssel. Ekkor ugyanis a hosszú és dús haj státuszszimbólumnak számított férfiaknál és nőknél egyaránt. 

Legtöbbször lósörényből, jakszőrből és emberi hajból készítették a műhaj-költeményeket, melyet állandóan zsíroztak, így az apró élősködök, paraziták, sőt, állítólag még az egerek előszeretettel telepedtek meg bennük. Ráadásul ebben az időben nem sűrűn tisztálkodtak, így piszkosul viszketett a fejük, amit hosszú, kötőtűszerű pálcákkal vakargattak naphosszat.

1665-re Velencébe is eljutott a parókadivat, de ott 3 évre rá törvénytelennek nyilvánították a viselését. A tiltás hatására persze csak népszerűbb lett, így a rendeletet vissza is vonták.

Végül a divatnak egy drasztikus áremelkedés vetett véget. A rizsporra, mely szárazsamponként funkcionált, és elengedhetetlen kellék volt a parókaviselők számára, adót vetettek ki Nagy-Britanniában. A 17. század második felében egy átlagos paróka 25 schillingbe került, ez egy londoni közember heti fizetése volt, de egy díszesebbért 800 schillinget is elkérhettek. Párizsban rendkívül gyakorivá is vált a parókalopás. A 17. század végére a parókakészítésből és a póthaj exportjából származó összegek már a francia állam egyik legnagyobb bevételi forrását jelentették. Aztán a francia forradalom után nemkívánatossá vált a póthaj viselése, majd a 19. század elejére fokozatosan kiment a divatból.

Érdekesség, hogy a rizspor nem rizsből készült, hanem elsősorban gabonafélékből nyerték ki: a kevésbé tehetősek kukorica- vagy búzaliszt alapú készítményeket, míg a nemesség tagjai finomra őrölt és alaposan átszitált keményítőt használtak. A keményítő egyébként a mai szárazsamponokban is megtalálható. A rizspor arra szolgált, hogy megakadályozza a zsírosodást. A port egy speciális fújtató segítségével vitték fel a hajra, amelynek használta közben a parókaviselőt egy csőrős maszk védte a fulladástól, ruházatát pedig köpeny fedte. Tehetősebb családoknál külön rizsporos szobát is kialakítottak.
 

Forrás: Itt, Itt és Itt