A „lehet-e” kezdetű kérdés kétféle módon is értelmezhető, és szerintem jelen esetben mindkét értelmezés nagyon is érdekes. Az egyik értelemben azt jelenti, lehetséges-e, hogy valaki, aki olyan távol áll korunk lapos has-fétisétől, amennyire az fizikailag megvalósítható, nyilvánvalóan nincs élete termékeny szakaszában és valószínűleg laktál is, mégis szexi legyen? A másik pedig, hogy szabad-e egy kismamának (vagy akár anyukának) szexinek lennie? Jó, nem úgy értem, hogy tiltja-e a büntetőtörvénykönyv, de mondjuk szétszednek-e érte az Instagramon?

Haladjunk sorjában, de előre bocsájtom, hogy ez a cikk inkább amolyan írásban gondolkodás, szigorúan szubjektív, és bár nagyon sokszor fogom használni benne a természetes meg normális szavakat, mindig képzeld oda eléjük, hogy „szerintem”. Ha ennél határozottabban is meg tudnám mondani, hogy mi normális meg mi nem, amikor szexről meg vonzalomról van szó, már bejelentkeztem volna a pszichológiai nagydoktorimért.

Kezdjük a dolog fizikai oldalával: lehet, hogy a várandós testalkat nem éppen olyan, amit azonnal a vonzalommal, szexiséggel kötnél össze fejben, de ne felejtsd el, hogy mindenkinek vannak szexuális preferenciái, és ezek nagyon különbözőek lehetnek. Ahogy senkit nem lep meg az az információ, hogy van, akinek teszem azt a kis vagy a nagy mell tetszik, ugyanígy biztosan vannak, akik alapvetően vonzónak (vagy nem) tartanak egy várandós női testet, vagy magát az anyaságot. Én a munkám kapcsán már nagyon sok fura dologra rákerestem, a kismama pornó az, amire még ennek a cikknek a kedvéért sem fogok, de szerintem megegyezhetünk abban, hogy létezik a kategória. A MILF (Mother I’d Like to Fuck, azaz anyuka, akit szívesen megdugnék) fogalmáról pedig valószínűleg az is hallott már, aki az elmúlt 10 évben az internetet is csak azért kapcsolta be, hogy dokumentumfilmeket nézzen.

Szerencsére ez nem egy tudományos disszertáció, úgyhogy fogadd el, hogy pornós műfajokkal bizonyítottam az állításomat, hogy vannak, akik szerint a terhesség dögös. Na de normális ez?

Végül is miért ne lenne? Az is normális, hogy valakinek az alacsony, magas, szőke, barna, ilyen vagy olyan alkatú emberek tetszenek. Az már egy másik kérdés, amikor valakinek hosszú távon és kizárólag egy-egy ilyen tulajdonság határozza meg a szexuális vonzalmát. Lássuk be, nem lehet fejben teljesen rendben az, aki bagzó macskaként ugrik egy sütőtökre is, ha előtte valaki rácsatolt egy két D-s melltartót, vagy aki azt mondja a párjának: „Drágám, szeretlek, te vagy a lelki társam, imádom, amikor esténként Kantról beszélgetünk és odáig vagyok a rakott krumplidért, de a szexet csak akkor tudom elképzelni, ha megműtteted magad, mert én az olyan cicit szeretem, ami elfér a tenyeremben.”

Egy percig sem vitatnám, hogy a szexuális vonzalomnak van egy fizikai oldala, ami fontos és nem elhanyagolható, de alapvetően mégsem melleket, köbcentiket vagy hasakat szeretnénk magunkkal az ágyba vinni, hanem embereket, és bár tök jó, hogy ezek a testrészek is jönnek, talán mégis fontosabb, hogy kihez vannak hozzácsatolva.

Ezért van, hogy egy high fashion divatbemutatón, ahol a modell nem egy textilt szállító biovállfa, hanem kontextusba helyezett, valamiféle ideát megtestesítő szimbólum, egy terhes nő lehet marhára szexi. Ezért van, hogy nekem jól esik, hogy míg a fogát mossa, a férjem most is bekukucskál hozzám a zuhanyfüggöny mögé, hiszen nyilván nem a terheshasamat, hanem engem lát szexinek, terheshassal, vagy anélkül.

És ezért van, hogy a terhespornó, ami valószínűleg semmi más izgatót nem próbál elárulni a szereplőiről azon kívül, hogy terhesek, vagy az utcán fütyülő munkás, aki semmit nem tud rólam, csak látja, hogy kerekedik a hasam, hát… minimum furák.

Persze, mondom, előbbire nem kerestem rá, utóbbival meg nem álltam le beszélgetni, az is lehet, hogy negyedik hullámos feminista volt, aki így tiltakozott a női szerepek egysíkúsítása ellen. Nem tudhatom.

Szóval azt hiszem, az, hogy valakit valaki szexinek lát-e vagy sem, nem kimondottan függ attól, hogy az illető éppen terhes-e. Következésképpen a várandósságtól nem feltétlenül lesz valaki rögtön dögös, de egy várandós nő igenis lehet szexi.

Na de szabad-e neki?

Amikor Anne Leibovitz 1991-ben meztelenül fotózta a várandós Demi Moore-t a Vanity Fair címlapjára, nem csak komoly trendet indított el (amibe azóta többek között Mariah Carey, Britney Spears, Cindy Crawford, Kourtney Kardashian, Blac Chyna és Serena Williams is beszálltak), hanem elképesztő botrányt is robbantott.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Serena Williams (@serenawilliams) által megosztott bejegyzés,

2017-ben Jenna Dewan-Tatum az Instagramjára töltött fel egy szexi fehérneműs képet, ami hatalmas vihart kavart: rengeteg kommentelő írta meg, hogy szerintük egy anyának egyszerűen nem szabadna ennyit megmutatnia magából, sokan pedig a táncos-színésznő akkor 4 éves kislányára hivatkozva szapulták Jennát, akinek – szerintük – rossz példát állít az ilyen fotókkal.

De mielőtt még azt mondanád, hogy oké, a celebek egy másik dimenzióban léteznek, és nem tudsz azonosulni a dilemmával, hogy megmutathatod-e a fenekedet a négymillió követődnek az Instán gyerek előtt vagy után, mondok valami közelebbit.

Mindenki hallott már összesúgni embereket a játszótéren az anyuka háta mögött, aki rövidebb nadrágban tolta a babakocsit, mint az szerintük ildomos lett volna. Mindenki általános iskolájában volt az az egy anyuka, aki magas sarkúban érkezett a napközibe és amúgy is túl sok smink volt rajta, és már kisgyerekként is éreztük, hogy valami nincsen rendben vele. Mert nem olyan volt, mint a többi anyuka.

De ácsi, milyen is a többi anyuka? Egyáltalán milyen egy anya? Szerető, gondoskodó, nem káromkodik, odafigyel, hogy a vacsoraasztalon mindig legyen zöldség, második helyre tolta a karrierjét a család után és pilatesre jár.

Persze, legyen csinos, adjon magára és járjon bizonyos időközönként fodrászhoz, de túl szűk farmert már ne vegyen, mert a szexiség nem fér bele a Mária-kultuszba.

Vegye fel szépen a számára kijelölt, magas derekú nadrágot és ha nagyon oda akarja tenni magát, hordjon kiskosztümöt. És nincs is semmi baj azzal, ha valaki ilyen, mert van, aki számára a klasszikus anyaszerep megélése örömet és tejeségérzetet jelent. De van, akinek meg nem – most akkor velük mi legyen?

Senki nem szeret szexuális lényként gondolni a saját szüleire, pedig hát az önnön létezésünk a legegyértelműbb bizonyíték rá, hogy bizony azok. Nem biztos, hogy egészséges dolog minden hálószobatitkunkba beavatni a gyereket, vagy el kell mesélni neki, milyen fehérneműt viseltél fogantatása éjszakáján. De talán azt sem kellene feltétlenül erőltetni, hogy az anyákat egyfajta magasztos, tiszta és aszexuális jelenésként állítsuk be, mert hát nem ilyenek vagyunk. Igazából nem is ilyenek vagy olyanok vagyunk:

az anyaság nem egy nagykabát, amit ráhúzunk az addigi életünkre, és eltűnik alatta a személyiségünk, inkább egy újabb réteg, ami tovább árnyalja, alakítja azt, akik vagyunk, ahogyan látjuk magunkat és amit a világnak mutatni szeretnénk.

Fogalmam sincs, felveszem-e majd a farmer shortomat, miután megszületett a lányunk. Persze fogalmam sincs, hogy egyáltalán valaha rám jön-e még. Még nem tudom, az új életünkben milyen szerepet kap majd és hogyan élem meg a saját testiségemet, szexualitásomat, de azt tudom, hogy semmiképpen sem szeretném, ha a gyerekünk majd csak egy társadalmi norma megtestesítőjének látna. Szeretném, ha engem látna, bárki leszek is én akkor. És tudná, hogy a nőknek joguk van nagyon sokféléknek lenni, és különböző szerepeikre különböző hangsúlyokat helyezni. És ezt a jogot nem veszi el tőlük az sem, hogy anyává válnak.