Zsenge koromban nekem is voltak határozott elképzeléseim arról, hogy a leggings nem nadrág, minden, amin flitter van, ultragáz és bizonyos ruhadarabokat nem lehet 40 felett hordani. Azóta eltelt vagy 10 év, és visszanézve a régi fotóimat rájöttem, hogy nem tudom, mások hogy öltözködtek 2010-ben, de én például túl cinkesen ahhoz, hogy divatszabályokat szabjak meg. Amúgy is a 40 az új 30, az meg nettó hülyeség, hogy majd én mondom meg, hogy ki mikor és mit hordhat. Ma már legfeljebb azt tudom, hogy én nem vennék fel valamit, ha nem tetszik, de szemem se rebben, ha valaki pamacsbojtos tűsarkú papucsban száll fel mellettem a villamosra.

Nem az én lábam, nem az én dolgom.

De van egy előítélet, ami úgy tűnik, most, 30 fölött kísértett meg, és az agykérgembe bevackolva magát csendesen kérődzni kezdett az önbizalmamon.

Még olyan messze álltam az anyaságtól, mint az a bizonyos bolyhos papucs egy Slipknot koncerttől, amikor egy barátnőmmel az ő kisfiát sétáltatva kifordult elénk egy másik anyuka, babakocsit tolva, rövidnadrágban. 

Mindig hülyeségnek gondoltam, hogy ha valaki azt mondja, hogy egy anya ne hordjon ennyire rövid dolgokat. Aztán most meg nem tudom… Valahogy engem is zavar

 – súgta oda a barátnőm.

Na ne hülyéskedj már, mondtam neki, 40 fok van, de felőlem 12-ben is felvehetné, miért kéne eltakarnia a lábát csak azért, mert anyuka? Rosszalló pillantást vetettem  a barátnőmre, majd jelentőségteljesen csóváltam a fejemet négy éven keresztül, amikor is egyszer csak ott találtam magam az előszobai tükrünk előtt, egy térdembe kapaszkodó totyogóval, azon gondolkodva, hogy kimehetek-e én a játszótérre egy ennyire rövid nadrágban?

„Igen” – vágta rá akkor is a férjem, és már fordította is el a kulcsot a zárban, hogy haladjunk, és tudtam, hogy igaza van, meg azt is, hogy sosem fogja úgy látni ezt a problémát, ahogyan én.

Mert persze, hogy kimehetek rövidnadrágban. Persze, hogy attól, hogy anya lettem, azt veszek fel, amit csak akarok. Ha kedvem tartja, hogy villogtassam a hasamat, akkor azt csinálom, ha neonlila műkörmöket akarok hordani, akkor azt fogom tenni.

Bent, a fejemben tudom, hogy minden „ezt már nem illik” meg „mit gondol majd a gyerek” érvelés egy nagy adag marhaság. Őszintén szólva már azt is sértőnek érzem, hogy egyáltalán meg kell magyaráznom, hogy attól, hogy úgy döntöttem, világra hozok és felnevelek egy gyereket, a testem továbbra sem lett közkincs, és senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok vele.

Ráadásul egy egészen barátságos, családias, fővárosi játszótérre járunk, ahol a nagycsaládosoktól kezdve a dolgozó anyukán át a tetovált mamikig vagy éppen rasztahajú szülőkig mindenki megfordul, és senkinek a szeme se rebben. Engem se érdekelt soha egy pillanatig sem, hogy más anyukákon mi van, a saját ruháimmal kapcsolatban mégis elbizonytalanodtam.

Mit fognak ehhez szólni?

Na jó, azért annyira nem érdekelt, hogy át is öltözzek, de érted, már ott volt a gondolat a fejemben. Mert beleültetik. Mert megy a térítés arról, hogy egy nő csak akkor nő igazán, ha anya, és csak akkor igazán anya, ha hosszú haját finoman besütve sportosan elegánsan kíséri gyermekeit az iskolába, lehetőleg egy kardigánnal a vállain, este vacsorát főz és elmosogat, aztán altatás után néz még egy romantikus filmet a tévében és véletlenül se slisszol ki a barátnőivel egy koncertre.

És biztos van, aki tényleg ilyen, és ettől boldog, és ez rendben is van, az a baj, hogy úgy tesznek, mintha csak ilyennek lehetne lenni.

Miért kellene attól, hogy anyává lettünk, elveszíteni azt, akik voltunk? Betenni a szekrény mélyére a rövidnadrágot vagy az együtteses pólót, vagy éppen a pamacsbojtos tűsarkú papucsot?

Az én rövidnadrágom az edzésem, amit minden héten beszorítok magamnak, és csak azért sem babatornára megyek, hanem egyedül futni. Az én rövidnadrágom a fesztiválsztorijaim, amit egyszer majd elmesélek a lányomnak. Az én rövidnadrágom a munkám, amit akkor sem adtam fel, amikor megszületett a lányom. Az én rövidnadrágom az, aki én voltam és vagyok, a te miniszoknyád, pólód vagy kiskosztümöd meg te vagy, a te döntéseid, amik vagy mutatnak egyezést az enyémekkel, vagy nem, tök mindegy, mert nem kell egyformának lennünk csak azért, mert mindketten anyák vagyunk.

Szerelmünk hajnalán a férjemet esténként a híres citromos muffinommal és a harmadik hullámos feminizmus esszéivel vártam, így a problémáimat most érti, noha átélni ő nyilván sohasem fogja.

Te biztosan tudod, miről beszélek, amikor felvilágosult, 21. századi és független nőként is megszólal az a kis hang a fejedben, hogy "szabad ezt nekem?" Ne engedj neki. Én sem engedek.

Ma délután is fel fogom venni a rövidnadrágom, és tudod mit? Még az sem fog zavarni, hogy reggel nem volt időm leborotválni a lábam.