Csaknem egész felnőtt életemben szabadúszóként dolgoztam, egyéni vállalkozóként. Ennek eredménye, hogy mire a családalapításig jutottam, már volt egy kiépített kapcsolati köröm, olyanok, akikkel állandóan dolgoztam, és nagyrészt kiszámítható, stabil jövedelmet biztosítottak nekem. Ugyanakkor tudtam, hogy ha 2-3 évre eltűnök, mindazt, amit az elmúlt 10 évben elértem, közel a nulláról kell majd felépítenem.

Ehhez jött a felismerés, hogy KATA-s kisvállalkozóként mennyi gyedet kapnék, illetve a gondolat, hogy a gyerek utáni vágy nálam valahogy nem hozta magával az érzést, hogy szeretnék kicsit elvonulni a munkámtól, a férjem viszont nagyon szívesen lépett volna ki kicsit a mókuskerékből.

Mivel én eleve home office-ból dolgozom, rájöttünk, hogy ha valamivel kevesebb munkát vállalok, a férjem pedig átvesz minden egyéb itthoni teendőt, és ő lesz az, aki a gyerekkel játszótérre meg sétálni jár, akkor én ezekben az órákban meg tudom oldani a munkám elvégzését, és végső soron mind a hárman, a teljes családunk együtt lehet, itthon.

Bónuszként pedig még anyagilag is jobban járunk, mivel kettőnk közül nekem jobb a fizetésem. A lehetőségeinket végiggondolva számunkra úgy tűnt, hogy egyszerűen őrültség lenne nem ezt az utat járni csak azért, mert „nem így szokták”.

Ez a felállás számunkra maga volt az idill, és azóta is meglep, hogy milyen sokak csőrét böki valami számomra érthetetlen okból az, hogy mi hogyan éljük a családi életünket. Ezt persze így nem mondanák ki, csak jönnek a negédes mosollyal feltett kérdések.

És a férjednek milyen, hogy ő az anyuka?

A férjem a gyerek apja. Lecserélhet akárhány kakis pelenkát és süthet akármennyi homoktortát a játszótéren, tölthet rajta akárhány órát a gyerek a hordozóban, mindig ő lesz az apja, én pedig az anyja. Az meg, hogy valakinek a betokosodott agysejtjeiben még az a kép él, hogy anya az, aki a gyerekről napközben gondoskodik, apa meg este ad pénzt a reggeli kiflire, nem az én problémám, de köszi, azért jól esik, ha úgy gondolod, hogy 9 hónapnyi véremből táplálást és 6 óra vajúdást csak úgy le lehet húzni a számlámról.

Nem unja, hogy ő vigyáz a gyerekre?

De igen, néha biztosan. Te nem szoktad néha azt kívánni, hogy bárcsak inkább egy belvárosi kiskocsmában innád a rozéfröccsöt a barátnőiddel ahelyett, hogy negyvenkettedjére olvasod el az egérkés könyvet? Valószínűleg minden szülő életében vannak pillanatok, amikor igenis arra vágyik, hogy egy kicsit hagyják már békén, de azért egészséges esetben a családi élet nem ezekről a pillanatokról szól.  Vagy neked igen? Te unod a saját gyerekedet? Most miért sértődsz meg ezen a kérdésen? Éppen ugyanezt kérdezted a férjemről, meg az ő saját gyerekéről!

Nem sajnálod, hogy kihagyod ezt az időszakot?

Nem, mert nem hagyom ki. Itthon vagyok, mindig elérhető vagyok, olyan családi életet építettünk fel, ami számunkra a legideálisabb. Igen, néha jó lenne, ha maradhatnék még a játszószőnyegen, és nem kellene elvonulnom a laptopom elé, de az igazság az, hogy ha én ezt nem tenném, akkor a férjem lenne távol, és nem csak napi egy-két órát, hanem egész nap. Valakinek valahol le kell mondani valamennyi gyerekkel töltött időről, mert az élet pénzbe kerül. És ha nagyon őszinte akarok lenni, a legtöbb napon örülök annak, hogy néhány órát valami „felnőtt” dologgal foglalkozhatok. Utána sokkal kisimultabban ülök vissza a gyerek mellé, és tényleg, őszintén és tiszta szívből tudok értékelni minden vele töltött percet. Nekem ez így megy.

Akkor tehát menjen el minden férfi gyedre, és menjen minden anyuka dolgozni?

Ilyet én soha senkinek nem mondanék, bár azért halkan megjegyzem, talán nem véletlen, hogy évtizedek óta minden felmérés azt mutatja, hogy Dániában élnek a legboldogabb emberek, így a legboldogabb gyerekek is – egy országban, ahol szeme se rebben senkinek, akár apa, akár anya marad otthon a gyerekkel, mert egyformán feladatának tekintik a gyerek nevelését és gondozását mindkét szülőnek.

A mi helyzetünk nyilván elég speciális, és a nem annyira megszokott döntésünket azért hoztuk meg, mert nekünk így volt a legjobb. Hogy mások hogyan döntenek ebben a kérdésben, abba én soha nem szólnék bele.

Ehhez ugyanis bele kellene néznem a pénztárcájukba, látnom kellene az otthonuk dinamikáját, ismernem kellene a legbelső, sokszor társadalmi tabunak számító vágyaikat (például, hogy anyának fontos a karrierje, vagy hogy apa nem bánja, ha nem ő a szittya magyar férfi prototípusa, a kenyérkereső), egyszóval egy csomó olyan dolgot, ami nem tartozik rám.

Tiszta szívemből remélem, hogy minden család át tudta beszélni a gyerekük érkezése előtt a saját vágyaikat, lehetőségeiket és közösen dolgoztak ki egy olyan megoldást a gyereknevelésre, ami a család minden tagját a lehető legboldogabbá teszi. Hogy ehhez milyen utat választottak, arról én sosem hoznék ítéletet. Csak annyit szeretnék, hogy más se tegye a mi családunkkal kapcsolatban.