Úgyis tudtam, mi lesz a vége. És őszintén szólva untam már. Nem vagyok egy panaszkodós fajta, néha mégis jól esik kiadni magamból, ha úgy érzem, hogy túlnőnek rajtam a teendők és az elvárások. Ilyenkor pedig anyukám mindig kifejti, hogy bezzeg régen neki hajnalban kellett járni dolgozni, két gyereket nevelt, mégis minden este meleg vacsorával és belőtt frizurával várta apukámat, miközben ragyogott a lakás. Az egészben a legidegesítőbb, hogy ez tényleg így volt.

Míg ő nem érti, hogy én, miközben már van mosógépem, itthonról dolgozom, és „csak” egy gyereket kell ellátnom, miért szenvedek időhiányban, addig én azt nem értem, hogy mit csinálok rosszul.

Miután rászóltam, mindketten csendben néztünk bele a kávésbögrébe, majd megkérdeztem: őszintén, szerinted tényleg ennyivel egyszerűbb ma egy nő dolga? Nem vágta rá egyből, hogy igen. Sőt, most először úgy beszéltünk a témáról, hogy nem éreztem közben szarul magam a bőrömben.

Anyu szerint az elvárások például ma nagyobbak a külvilág felől a munkahelyünkről és magunkkal szemben is, és nem is reálisak. Azt mondja, sosem sosem felejti el, mikor először látta címlapon azt a mondatot, hogy "a 60 az új 40". Azt mondja, ennél nyomasztóbb baromságot ki sem lehetne találni. Sportol, figyel az alakjára, keni magát mindenfélével, de a büdös életben nem fog úgy kinézni, mint egy negyvenéves, és nem is kell, hogy ez legyen a cél. Mikor anyu egyik barátnőjét, a szintén 60 feletti Szilvit kérdeztem erről, egyetértett.

Szerinte régen, ha megnézett egy újságot, akkor a címlapján a modell (vagy inkább egy csinos, de átlagos nő) külsőre nem volt fényévekre az átlagtól, és nem csak arról esett szó, hogy ilyen diéta, olyan fogfehérítés és „sokkoló” leleplező fotó narancsbőrös celebekről. Mindketten csinosak, és adnak magukra a mai napig, de a mostani trendeket olyasfajta nyomasztásnak tartják, aminek lehetetlen megfelelni, feltéve, ha mellette egy nő még dolgozik és háztartást is vezet.

Persze meg lehet kérni a nagyszülőket, hogy segítsenek be, de az én véleményem az, hogy ez az intézmény kihalófélben van. A nők később szülnek, a nagyszülők tovább dolgoznak, így egyre kevesebb olyan nagymamát látok az unoka után szaladgálni a játszótéren, akik vagy fizikailag bírja a tempót vagy nem dolgozik.

Anyu azt mondja, hogy bizony régen a nagyszülők szerepe a gyereknevelésben nem merült ki egy szülinapban, karácsonyban, hébe-hóba találkozásban, hanem aktív részesei voltak a mindennapokban is, és abban egyetértettünk, hogy ez mindenkinek csak az jót tett és milyen kár, hogy a mai gyerekeknek egyre kevesebb jut az ilyen emlékekből. 

Aztán ott van még a munka is - mert az anyukáknak persze (néhány kivételtől eltekintve) ezen a fronton is helyt kell ám állni. Juli barátnőm 34 éves, szerinte elég, ha egyet köhint a gyerek és neki már görcsbe áll a gyomra a gondolattól, hogy megint szólnia kell bent, hogy beteg a kicsi, és szabira kell mennie.

Az pedig egy külön sztorit megérne, hogy mennyi esélye van a munkaerőpiacon egy frissen házasodott nőnek, aki gyereket szeretne. Szilvi 68 éves, amikor ő volt pályakezdő, hiába volt már két kisgyereke, ilyesmi fel sem merült a munkahelyén, sőt, soha még egy rossz tekintet sem kapott, ha jelezte, hogy otthon kell maradnia a gyerekekkel pár napra. Aki pedig nem dolgozik, „csak” háztartást vezet, még ha nem is nézik le, de éreztetik vele, hogy a könnyebb utat választotta - miközben ugyanúgy végiggürizi a napot.

Persze van, amiben anyukámnak adok igazat. Szerinte ugyanis az, hogy ma már van fagyasztott kaja, bolti hajfesték, eldobható vagy mosható (egy a lényeg, nem forró vízben kifőzhető típusú) pelenka, mosógép, vacsora-házhozszállítás, online ruhavásárlás, nagyban hozzájárul, hogy könnyebbek legyenek a mindennapok.

Az okostelefon is nagyot csavart az életünkön a szüleinkéhez képest - régen arról szólt a hétvége, hogy a család felvette a csinosabbik ruháját és vagy mi mentünk vendégségbe vagy hozzánk jöttek.

Ma pedig, 'hála' a telefonoknak, van, hogy egy hónapig sem találkozom a legjobb barátnőmmel, aminél csak az a szomorúbb, hogy nincs is igényünk rá, mivel úgyis kétnaponta beszélünk telefonon.

Anyukám egyszer meg is jegyezte: panaszkodhatok, hogy semmire nincs időm, de kiszámoltam már, hogy havi szinten mennyit lógok (nem munkaügyben) a telefonomon? Szerinte tuti kijönne az időből egy hosszabb családi program. 

Igaz, hogy a mai nőknek van mosógépe - de a nagy adag mosatlan ruha mellé kaptunk egy még nagyobb adag elvárást is. Igaz, hogy van a fagyasztómban félkész pogácsa, de nagyobb az esély rá, hogy a legjobb barátnőmnek fotót küldök róla, mint hogy ideje legyen beugrani és megkóstolni. És az is igaz, hogy online is annyiféle mozgásforma létezik, mint égen a csillag, de a tornára időt is kéne szakítani - pontosabban találni.

Nem gondolom, hogy ezután a beszélgetés után sosem fogom többször megkapni, hogy nyafogás helyett inkább húzzak el fodrászhoz, vagy hogy igenis álljak neki tornázni, ha lefektettem a gyereket. Mert bezzeg ő is megoldotta. Őt pedig ugyanezzel a mondattal próbálta motiválni az ő anyukája, az én nagymamám. Minden korosztálynak megvoltak és megvannak a nehézségei, amiket az emlékek megszépítenek és nekünk tanulságként szolgálnak. Az, hogy ezek az emlékek és helyzetek követendőek -e, vagy inkább változtatásra inspirálják, mindenki döntse el maga.