Cicasapka és égő melltartó: ruhadarabok a nőmozgalmak szolgálatában

Fűző

A viktoriánus korban határozott kép élt a tökéletes nőről: otthon van, csinos, és lehetőleg nem csinál semmit. Nem is igen tudott volna, hiszen a kor kötelező ruhadarabjában, a fűzőben még levegőt venni is szó szerint egy küzdelem volt, a fehérnemű szó szerint megbénította, cselekvőképtelenné tette a nőket.

Az 1910-es évek után azonban változott a divat, és bár a fűző sokáig megmaradt, kevésbé drasztikussá vált. A korabeli nőjogi tüntetéseken készült képeken a nők már lazább ruhákat, jellemzően blúzt és szoknyát viselnek, alatta egy olyan fűzővel, ami nem szorította ki belőlük a szuszt, inkább csak enyhén formálta az alakot, mint mondjuk egy mai alakformáló fehérnemű

– mondja Alden O’Brien, a Daughters of the American Revolution Museum munkatársa.

Ez tette lehetővé, hogy a nők egyáltalán végig tudjanak menni egy-egy felvonuláson - így például Woodrow Wilson elnök 1913-as beiktatása előtt 5 000 nő ment az utcára Washington D.C.-ben szavazati jogot követelve.

Melltartó

1968-ban New Jersey-ben fiatal nők tüntetést szerveztek a Miss America szépségverseny ellen, pontosabban inkább annak ürügyén, de a tiltakozás túlmutatott a húsmustra elleni felszólaláson: a szervezők fel akarták hívni rá a figyelmet, hogy milyen káros, ha a társadalom kitalál egy skatulyát arról, milyen a szép és csinos, a „rendes” nő, és elvárja, hogy aztán a nők ennek megfelelően viselkedjenek. Legyenek szépek, mosolyogjanak kedvesen, és lehetőleg ne szóljanak bele a férfiak dolgába.

Itt kell megemlítenünk, hogy az amerikai szépségversenyek elképesztően rasszisták is voltak(?). Még az 1940-es években is csak „egészséges és a fehér rasszhoz tartozó” nők indulhattak, és bár ezt a szabályt a tiltakozás idejére csaknem 20 éve törölték, színes bőrű nő addig nem nyert egyetlen versenyt sem.

A felvonulás egyik eleme egy nagy alumínium vödör volt, amire a szervezők a „Freedom Trash Can” feliratot fújták, és csupa olyasmit dobáltak bele, amiről úgy gondolták, a nők elnyomását szimbolizálja: felmosórongyokat, magas sarkú cipőket és rúzsokat. A menet egy pontján egy fiatal nő a vödör mellé lépett, kihúzta a melltartóját a pólója alól, és a szemétbe vetette.

És bár az ikonikus – pontosabban mitikus – melltartóégetés soha nem történt meg, ez a látványos elem, valamint egy szimpatizáns riporternő újságcikkének címe („A férfiak elégetik a behívókártyáikat. A nők el fogják égetni a melltartóikat?”) elég volt hozzá, hogy megszülessen a melltartóégető feminista toposza.

A szimbólum 50 évvel később is kitart, ennek ellenére Robin Morgan, a tiltakozás egyik szervezője 2018-ban arról beszélt a BBC-nek, hogy nem örült a hamis mítosz elterjedésének, mert az túlságosan leegyszerűsítette, bagatellizálta az üzenetüket.

Nadrág

Azokban az iskolákban, ahol kötelező az egyenruha viselése, vagy valamilyen dresszkód van érvényben, még mindig sokszor írják elő, hogy a lányoknak szoknyát kell viselniük. A szabályhozók általában a tradícióra és a hagyományra hivatkoznak, noha a történelem során korántsem volt olyan egyértelmű, hogy ki hordja a nadrágot: a legősibb időkben, amikor az életben maradás volt a cél a vadonban, nyilván senki nem foglalkozott azzal, hogy egy ruhadarab férfias vagy nőies-e, amíg a lábakat melegen tartotta.

Az ókori görögök pedig feljegyzések szerint egyenesen nevetségesnek találták a nadrág koncepcióját, és soha sem vették át azt – szoknyát, azaz tógát hordtak a férfiak is.

A modern időkre aztán a nadrág viselése a férfiak kiváltsága lett, és a szoknya, amiben sokkal nehezebb volt mozogni és állandóan figyelni kellett benne, hogy az ember hogyan ül vagy jár, a nők viselete lett. Az USA-ban és Európában először az 1850-es években került előtérbe a nadrág viselésének gondolata, és bár a szüfrazsettek álltak mögötte, nem is annyira forradalomnak szánták a gondolatot, mint inkább csak szerettek volna életben maradni. El lehet képzelni, hogy egy óriási, viktoriánus szoknyában, egyik kezedben egy síró gyereket, a másikban mondjuk egy vödör vizet tartva le- vagy fölmenni a ház lépcsőin nem volt egy életbiztosítás.

Ekkor jelentek meg a bő, törökös „bugyogók”, amelyeket térdig érő szoknya takart, és amiket otthoni viselésre javasolt Amelia Bloomer, aki az első női magazin, a The Lily szerkesztője volt. Tudod, csak hogy ne törd ki a saját nyakad, meg életben tudd tartani a gyerekedet.

A nadrágot viselő nők nyilvános helyeken azonban még sokáig feltűnést keltettek és egyfajta furcsaságnak számítottak, egészen az 1920-as évek második feléig, amikor a sportos ruházat helyet talált magának a divatban, és maga Coco Chanel is elkezdett nadrágokat tervezni a nőknek, illetve őt magát is gyakran fotózták bő szárú, laza nadrágokban.

Márpedig ha a divat nagyasszonya viselte, akkor más is – bár a nadrágviselés sokáig még csak bizonyos szituációkban volt megtűrt.

1933-ban Marlene Dietrich öltönynadrágban jelent meg egy étteremben, mire a tulajdonos, Robert Cobb nem volt hajlandó asztalt adni neki. A Los Angeles Times korabeli beszámolója szerint erre két komikus, Bert Wheeler és Robert Woolsey tüntetőleg elhagyták az éttermet, majd szoknyában tértek vissza.

Rózsaszín kötött sapka

A rózsaszín, horgolt, kötött vagy akár varrott, cicafüles sapka, azaz a Pussyhat a 2017-es Women’s March jelképévé vált az USA-ban. Az ötlet eredetileg Krista Suh hollywoodi forgatókönyvíró és Jayna Zweiman építész fejéből pattant ki, majd végigsöpört az egész Egyesül Államokon. Nők százezrei viselték a kézzel készült sapkákat a felvonulásokon, de megjelentek a sapkás nők például tévéműsorokban is.

A cicafüles, rózsaszín sapka megjelenésében és nevében is rájátszik Donald Trump elhíresült nőgyűlölő mondatára, a „Grab them by the pussy”-ra, vagyis, hogy a nőket a puncijuknál fogva kell megragadni. A pussy ebben a kontextusban egyértelműen a női nemi szervre utal, de az angolban egyébként cicát is jelent.

Az ötlet, hogy a nők egy hagyományos, „elvárt” női szerepbe illő tevékenységet, vagyis a kötögetést, és a megalázásukra, tárgyiasításukra használt mondatot a lázadásra, szembefordulásra használják fel, olyan népszerű lett, hogy a rózsaszín fonal egy ideig az egész USA-ban hiánycikknek számított.

Az összetartozás érzését erősítették ezek a sapkák nem csak azzal, hogy mindenki viselte őket, de azzal is, hogy sok nő, aki nem tudott személyesen részt venni a felvonulásokon, sapkát küldött maga helyett, amit aztán kiosztottak a résztvevőknek. Ezekben a sapkákban sokszor személyes üzenetek, bátorító mondatok is voltak.

A Pussyhatet ugyanakkor kritikai is érte: egyrészt sokan szóvá tették, hogy egy rózsaszín sapka nem képviseli a színes bőrű nőket, amire Suh azt válaszolta, hogy

bár kétségtelenül van áthallás a rózsaszín cicafülek és a női vulva között, a rózsaszín soha nem a nemi szervek színét, hanem inkább a nőiességet hivatott szimbolizálni.

A michigani Grand Valley State University gendertudományokat oktató professzora, Cáel Keegan másokkal együtt arra mutatott rá, hogy egy ilyen sapka nem képviseli a transgender nőket, illetve azt a benyomást kelti, hogy ahhoz, hogy nők legyenek, alá kell vetniük magukat az átalakító operációnak. Ez – állítja – azért is különösen rossz üzenet, mert a ciszgender és transzgender nők ugyanazt a harcot vívják: kontrollt, irányítást és kizárólagos jogot szeretnének a saját testük fölött.

Források: