Méghozzá egy porosz rendőrtiszti családba. Már kiskorától kezdve izgatta a zene, először hegedűművésznek tanult, de a színészet korán, húszéves kora körül lecsapott rá, és el is rabolta a szívét örökre: kezdetben színpadi szerepeket kapott, 29 éves korára pedig - már Rudolf Sieber feleségeként, egy gyermek édesanyjaként - elérte mindazt, amire vágyott. Lola Fröhlinget játszhatta ugyanis a Kék angyal című filmben, egy év múlva pedig Oscar-díjra jelölték a Marokkóban nyújtott alakításáért.

A gyönyörű német színésznő karrierje üstökösként, töretlenül ívelt felfelé, a csúcson pedig ott várta -többek között- Alfred Hitchcock, Orson Welles, és Billy Wilder is, és ez a lista messze nem teljes. Marlene egyébként már korán Amerikába emigrált, a harmincas évek Németországába semmi áron sem volt hajlandó visszatérni.

Hiába kérte fel Goebbels, hogy forgasson a szülőhazájában, ő 1939-ben inkább felvette az amerikai állampolgárságot és köszönte szépen, jól megvolt Hollywoodban. 

Az egész második világháború alatt elszántan küzdött az akkori német rezsim és a náci ideológia ellen, annyira, hogy még amerikai katonákat is rendszeresen szórakoztatott a frontvonalon énekes előadásaival. Emiatt és a hazájától (illetve annak aktuális vezetőitől) való határozott elfordulása miatt 1947-ben megkapta a civilek által elérhető legmagasabb kitüntetést, a Medal Of Freedom-ot, 1950-ben pedig a francia Becsületrend lovagja lett. 

marlene-d.png

Marlene nemcsak szuper filmeket és kiemelkedő kitüntetéseket hagyott maga után, hanem érdekes sztorikat is, méghozzá a stílusával, a szépségével és annak megőrzésével kapcsolatosan. 1944-ben, amikor a Kismet című filmet forgatta, 43 éves volt. Persze ekkor már létezett smink, léteztek különböző praktikák és krémek, de egy valami biztosan nem: a botox.

A negyvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb színésznőjeként viszont mindenáron fiatalnak akart látszani a vásznon, hát maradt a józan ész és a furfang: úgy küzdött a ráncai ellen, hogy pici, az arcbőrét húzó csatokat tetetett fel a sminkeseivel a parókája alá, így feszesítve a homlokán a bőrt, “kihúzva” a legkisebb redőket is. Sőt, még orvosi ragasztószalagot is bevetett, nem kicsit volt elszánt: állítólag rengetegszer már vérzett a fejbőre, de ő tűrte, szerepben maradt, hiszen megszállottja volt a fiatalsága és a szépsége megőrzésének. Az ötvenes éveiben pedig egy aranyláncot húzott az álla alá, amit szorosan elvezetett a füle mögött, rögzítette és elbújtatta az egészet a haja alá. Így egyáltalán nem látszódtak a nyakán a megereszkedett részek. Se toka, se ránc, csak fiatalosan kisimult arc a vásznon. Ügyes.

Dietrich persze nemcsak a nőies tartásáról és hihetetlen karizmájáról volt híres, hanem arról is, hogy -az éppen aktuális divattól rendszerint eltérően- imádott férfi ruhákat hordani. Jó párszor kérdőre is vonták emiatt, de szinte mindig ez az egy felelet hangzott el a szájából:

Én legbelül egy úriember vagyok.

Bármit is jelentsen ez, egy dolog biztos: Marlene kilógott a maga idejében trendinek számító színésznők, stílusikonok közül. Nemcsak imádta a kalapokat és rendszeresen viselte is őket (a kissé férfias öltözete megkoronázására), de magának varratta a ruháit, állítása szerint amiatt, mert teljesen aránytalan alakja volt.

Ezt mások nem igazán vehették észre rajta, hiszen akkoriban ő birtokolta "Hollywood legszebb lábait", legalábbis a közönsége szerint. Erről maga Marlene így nyilatkozott egy interjúban:

Édesem, az én lábaim nem annyira szépek, csak tudom, mit kell csinálni velük.

Szóval ott volt ez a nő a harmincas-negyvenes-ötvenes-hatvanas évek Amerikájában (jó sokáig figyeltek rá, meg kell hagyni), minden tehetséggel, szépséggel, furfanggal és elszántsággal ellátva, akiért egyszerűen megőrült mindenki. Mégsem tudta igazán élvezni a sikert, hiszen folyamatosan belső konfliktusokkal küzdött: bár a házassága hivatalosan sosem ért véget (a férje 30 év után is azt nyilatkozta, hogy fülig szerelmes belé és csak a halál teszi majd tönkre a házasságukat), szerető férfiak és szerető nők karjaiból menekült újabb és újabb szerelmekbe, mindhiába. Köze volt többek kötött a Kennedy-fivérekhez, Frank Sinatrához, Claudette Colbert amerikai színésznőhöz, Ernest Hemingwayhez (akihez különleges, szenvedélyes, csak levélben létező szerelem fűzte), valamint Mercedes de Ascota írónőhöz is. A biszexualitását nyíltan vállalta:

Európában nem számít, hogy valaki nő vagy férfi - ha attraktív, szeretkezünk vele.

Persze azt sosem tudjuk meg, hogy ezekből a viszonyokból ki volt "a nagy ő" - a fájdalmas igazság pedig nagy valószínűséggel az, hogy egyikük sem.

Mert Marlene nehezen viselte a terheket, amelyek a csillogással, a sikerekkel, és a folyamatosan vizslató tekintetekkel jártak - emiatt ivott, amennyire tudni lehet, nem is keveset. Rengeteg találgatás született a témában, de igazán senki sem tudta meg soha, hogy milyen belső konfliktusok vezették az alkoholizmushoz. A lánya könyvében "funkcionális skizofréniásként" emlegette. 1975-re annyira súlyos lett a helyzet, hogy egy fellépésén elesett, és combnyaktörést szenvedett, az utolsó filmjében (1979-ben) pedig már tolószékben játszott. Ettől kezdve egyedül, begubózva élt a párizsi lakásában. Még a Maximillian Schell rendezte életrajzi filmjébe sem engedte beleforgatni magát, csak szinkronszerepet volt hajlandó elvállalni benne.

1992-ben halt meg, egyedül, hivatalosan szív- és veseelégtelenségben - ugyanakkor egy közeli barátja állítása szerint öngyilkos lett, méghozzá altatóval. Bármi is az igazság, az biztos, hogy hosszú és sikeres életet élt, de a démonjaitól sajnos sosem tudott szabadulni  - a stílusára, a tehetségére és a fantasztikus megjelenésére viszont mindig emlékezni fogunk. 

A nyitókép forrása: https://www.instagram.com/p/B6QiX5vn3zT/