A forgatókönyv évek óta ugyanaz: az újév első napján magamhoz térés, számvetés az előző estéről és az azt megelőző évről. Miközben dobálom be a szennyesbe a füstszagú cuccaimat, mosogatom el a pezsgőszagú bögréket, elmélkedem, hogy vajon mi az, amit másképp kellett volna tennem. Eleve tök hülyeség, miért nem inkább azokra a dolgokra gondolok, amiket JÓL csináltam? Miért kell egyből azt néznem, hogy mi volt rossz? Azért, mert az embert az viszi előre, ha mindig fejlődni akar, és nem megrekedni az aktuális kellemes vagy rosszabb esetben kellemetlen helyzetében? Oké.

Szóval állok a konyhában, főzöm a kávém, csinálom a reggelim, és már ezalatt a pár perc alatt lefuttatom magamban, hogy a kapszulás kávé helyett darálósat kéne használnom, hogy óvjam a környezetem, a konyhában több egészséges kajának kéne helyet kapnia, és a reggelimet is tudatosabban kéne összeraknom. Minden mozdulatomra jut egy fogadalom. A Psychology Today cikke szerint a legtöbben azért buknak el, mert túl nagy dolgokon akarnak változtatni.

Meg is néztem, hogy a Google szerint mik a leggyakoribb fogadalmak: egészségesebben kajálni, lefogyni, több pénzt félretenni, munkahelyet váltani, és többet foglalkozni magunkkal. Mintha a saját listám került volna a kezembe nagyjából 2001-ből - meg az összes, azt követő évből.

Úgyhogy idén elhatároztam, nem olyan dolgokat fogok megfogadni, amiről papíron tudom, hogy jót tennének nekem, hanem olyasmiket, amikre vágyom. Így akár a több edzést, mint fő klisé-fogadalmat sem kell száműznöm, csak ahelyett, hogy azt mondanám, hogy többet fogok mozogni, inkább azt mondom: szeretnék tudni 200 másodpercig  plankelni anélkül, hogy olyan hangot adnék ki, mint egy jajveszékelő fóka. Vagy le tudjak futni úgy 5 kilométert úgy, hogy még örömömet is lelem benne. Mert ezekre tényleg vágyom. És ahelyett, hogy azt mondanám, hogy egészségesebben fogok kajálni, inkább megfogadom, hogy tartok heti egy vega napot. Egyből életszerűbbnek látom a dolgot, ráadásul ezekhez még kedvem is van.

A második kritikus pont a pszichológusok szerint az időzítés. Elsején, mikor az előző napok, hetek nagy kajálásait, rohanását, és az ezzel járó stresszt heverem ki, szinte esélytelen, hogy úgy vágjak bele valamibe, hogy véghez is vigyem. Ez is oké.

Tegye fel a kezét, aki velem együtt kezdte úgy az évet: "a nagy fogadalmat csak pár nappal tolom, de nini, az a pár nap pénteken ér véget, akkor meg már hülye lennék hétvégén életmódot váltani, jó lesz a hétfő is, de a hétfő 8-a, nem kerek dátum, legyen inkább 10-e, és pikkpakk már májust is írunk, amikor már úgyis buktam a nyári alakot."

Ugyanez vonatkozik a munkahely-keresésre, vagy a cigiről való leszokásra is. És visszagondolva, a nagy elhatározások tényleg akkor sikerültek, amikor elengedtem, hogy akár egy újévkor, akár a szülinapomon (tudod, új év, új én, blablabla) akarjak változtatni valamin. Eleve, miért kéne egy évet várnom, hogy megtegyek valamit, amit akarok? Ha meg nem akarom igazából, akkor nem mindegy, hogy milyen dátumnál cseszem el a dolgaimat?

Szóval elseje helyett én nagyjából két hónapja, októberben kezdtem el újra odafigyelni arra, hogy miket eszem (amit a télikabátom begombolása közben már érezni is), és szeptemberben, mikor az egyik plázában megcsapott az ÁPISZ-szag, betértem, vettem egy füzetet és azóta listát vezetek a teendőimről, rendezettebben osztom be a napjaimat. Két fogadalom, ami már egy ideje lógott a levegőben, és nem húztam-halasztottam. Egyelőre működik a dolog. Lassan beszerzem az 2019-es határidőnaplómat is, amiben remélem az lesz az egyik jegyzetem, hogy menjek, vegyek egy számmal kisebb kabátot.