Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy én vagyok az ember a társaságban, akit egyes kommentszekciókban előszeretettel írnak le olyan jelzőkkel, amik közül a „dühös feminista” még a konszolidáltabbak közé tartozik.

Igen, én leszek az, aki szól, hogy „a nők olyan erősek, ők a család lelke” gondolattal az a baj, hogy romanticizálja a „nőnek a konyhában a helye” gondolatot, hogy amikor azt mondod, a nőknek már régen ugyanolyan jogaik vannak, mint a férfiaknak, akkor a fehér ciszgender közösségre gondolsz, és eszedbe sem jut, hogy ezen kívül is vannak nők, és hogy nem, az a poén Conchita Wurstról már 2014-ben sem volt vicces, és azóta sem lett az.

Tudom, tudom, néha idegesítő vagyok, de hát mit csináljak, van, aki az ujját ropogtatja, én meg nem tudom szó nélkül hagyni a nők intézményesített kizsákmányolását, hát istenem, mindenkinek van valami dilije.

Mindezzel együtt is azt gondolom, hogy vannak vélemények, amikkel egészen egyszerűen nem kell vitába szállni, mert csak felületet ad az ember olyan hangoknak, amiknek egyébként semmi hatása nem lenne. Ha például Marika néni a másodikról azt gondolja, hogy anyához méltatlan dolog a lányomat a parkban megszoptatni, akkor leállhatok vele vitatkozni, de ezzel csak azt érem el, hogy azt hiszi, számít a véleménye. Pedig nem.

A szoptatással kapcsolatban jó ideje azt gondolom, hogy teljesen fölösleges vitákat nyitni róla, mert úgysincs a szoptató anyán kívül beleszólása senkinek, és ahogy az ősi sziú közmondás tartja, az anyatigris ne foglalkozzon azzal, mire szavaznak az egerek a nemzeti konzultációs íven.

Ennek ellenére mégis itt vagyok, és ezt a cikket pötyögöm, mert valami csak nem hagy nyugodni. A miért.

Hogy miért gondolja valaki azt, hogy neki ha törik, ha szakad, de el kell mondania a véleményét azzal kapcsolatban, hogy (vagy te, vagy az unokatesód, vagy az az anyuka a földszintről, akinek nem tudom a nevét, de az biztos, hogy milyenanyaazilyen) hogy szoptat.

Az érveik nyilván egytől egyig megbuknak. Szokott jönni ugyebár a „van három óra két szoptatás között, én is meg tudtam oldani, hogy az alatt intézzem az ügyeimet, szoptatásra meg otthon legyek”. Egyrészt nem gondolom, hogy a gyerekvállalás szobafogságot jelentene – vagy ha igen, akkor ne csodálkozzunk, hogy fogy a magyar, kinek van kedve 9 év házi őrizetre ítélnie magát? – másrészt az igény szerinti szoptatás mellett nincs előre meghatározott két szoptatási idő.

Én értem, hogy mondjuk még a mi szüleink is előre meghatározott időnként szoptattak, és még csak fel sem merül bennem, hogy azért tették volna ezt, mert nem érdekelte őket a pici lelki békénk vagy nem körülöttünk forgott volna a világunk vagy nem szerettek volna bennünket ugyanúgy, mint mi a gyerekeinket.

Egyszerűen ezt tették, mert akkor a csapból is ez folyt, és az egyszeri anya nem nagyon tud mást tenni, mint hogy az ösztönein keresztül szűrve hallgat a legmodernebb egészségügyi ajánlásokra. Akkor ezt szajkózta a háziorvos, most ezt mondja a szoptatási tanácsadó, nem gondolnám, hogy ér a fejemhez vágni, ha ugyanúgy a legjobbat akarom a gyerekemnek, mint annak idején ők is akarták.

Aztán van az, hogy szerintem ez gusztustalan.

Mondhatnám, hogy élet csodája, meg a többi, de tudod mit? Nem teszem. Elfogadom a véleményedet. Lehet, hogy valakinek az anyatejes táplálás gondolata undorító. Szerintem az állatmintás lycra leggings az, de attól még nem keresek másik fülkét a vonaton, nem fordul ki a számból a kaja az étteremben, és nem ordítok rá arra, aki hosszában enyhén széthúzódó gepárdmintájú lábakkal lép be a terembe, hogy „Ezt leszel szíves a négy fal között hordani, mert senki nem kíváncsi rá!”

Felül tudok emelkedni a dolgon, és valószínűleg nem azért, mert egy szent vagyok, csak gyerekkoromban domesztikáltak, és most képes vagyok közösségben élni.

És persze a személyes kedvencem:

Csak úgy elővenni a melledet, mikor itt férfiak meg gyerekek vannak!

A mondat szinte minden esetben a háttérben egy olyan óriásplakát előtt hangzik el, amin csapzott hajú, éppen csak nagykorú lányok előre döntött cicijét csak egy paradicsomcikkely takarja, és ez még csak nem is egy Pornhub hirdetés, csak a helyi zöldségnagyker reklámja. A nők testének tárgyiasítása, árucikké, eladási felületté alacsonyítása annyira része lett a mindennapjainknak, hogy sokszor már egyáltalán fel sem tűnik a dolog, de az Úr védjen meg bennünket attól, hogy nyilvánosan is láthatóvá váljon a női test úgy, ahogyan azt egy anya a saját józan belátása szerint és nem mások kedvére használja.

De ha ennyire nincsenek érvek mellette, hogyan lehetséges az mégis, hogy az elmúlt másfél évben, mióta szoptatok – pedig igyekszem diszkréten csinálni, mert bármilyen hihetetlen, nekem sem az a kedvenc hobbim, hogy nagy nyilvánosság előtt villogtassam a szoptatós melltartó alól kikapott melleimet – kaptam már felháborodott tekinteteket, megjegyzéseket, beszólást, és nyílt megbámulást is, utóbbit jellemzően valahogy mindig ötvenes, kéjsóvár tekintetű férfiaktól.

Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a szoptatás körüli véleménydömpinget egy és ugyanazon belső inger mozgatja, mint a bodyshaming bármely más formáját: a gondolat, hogy valamiért azt hisszük, hogy jogunk van beleszólni abba, hogy más mit tesz a testével.

Amikor „csak az egészsége miatt mondod, hogy fogynia kéne”. (Te vagy a kezelőorvosa?) Amikor „csak attól félsz, hogy a fiúk majd azt hiszik, könnyen kapható, ha ebben a ruhában megy ki”. (Lehet, meg kellene tanítani a fiúknak, hogy ne gondolkodjanak a lányok helyett, inkább kérdezzenek.) Amikor „téged nem zavar, de ezzel a hajjal/tetoválással/piercinggel nem fog munkát kapni”. (És akkor a te kanapédra költözik? Vagy miért zavar ez téged?)

Amikor valaki, bárki, akárki úgy érzi, hogy joga van beleszólni abba, hogy egy nő nyilvánosan vagy bárhol szoptat, hányszor szoptat és hogyan szoptat, vagy, ha már itt tartunk, mondjuk abba, hogy esetleg NEM szoptat, akkor azt gondolja, hogy joga van véleményt formálni arról, hogy ez a nő mit tesz a testével, mert valamiért még mindig azt gondoljuk, hogy a nők teste közügy.

Nem az. És nem csak a négy fal között nem az, mert akárhová megyek és akármit csinálok, én, és csakis én rendelkezem az enyém felett, legyen szó arról, hogy milyen ruha van rajtam, hogy hány centi a combom körfogata, hogy van-e rajtam narancsbőr vagy hogy hordom a hajamat. Te pedig a tiéd felett. A te tested, a te döntésed.

Ha pedig mondjuk 110 évesen, a halálos ágyamon pihenve hallom meg, hogy valaki arról suttog, hogy miért kellett nekem éppen ma pink mohawkba fésülnöm a hajamat, és egyébként sem méltó egy ilyen eseményhez ez a csipkés hálóing, akkor ezek lesznek az utolsó szavaim is, mielőtt végleg kilehelem a lelkem. És ha emiatt dühös feministaként maradok meg az emlékezetekben, ám legyen. Írjátok a sírkövemre is!