Amikor a fotók terjedni kezdtek a Twitteren, az emberek a hashtageket használva elkezdtek olyan képeket feltölteni Evansről, amiken kiskutyákat ölelget, vagy éppen kórházban lévő gyerekeket látogat. Így azok, akik rákerestek a meztelen fotóra, a hírhedt „dickpic” helyett ezer meg ezer emlékeztetők kaptak arról, hogy éppen egy élő, érző, hús-vér ember magánszféráját készülnek megsérteni. És őszintén gondolom, hogy ez egy csodálatos dolog.

És legalább ennyire őszintén nem értem, hogy 2020-ban miért nem teszünk ugyanígy akkor, ha a privát szféra megsértésének áldozata történetesen egy nő.

A sikeres modell, Emily Ratajkowski nemrég a The Cut című magazinnak írt esszét arról, hogy modellként milyen jogai vannak – vagyis inkább nincsenek – a saját testéről készült fényképek felett. Ebben az esszében beszél azokról a képekről is, amelyeket a sikeres fotós, Jonathan Leder készített róla jóval azelőtt, hogy Ratajkowski igazán befutott. A fehérneműs és meztelen képek a modell beleegyezésével készültek, a felhasználásukhoz – ahhoz, hogy amikor igazán ismert és népszerű lett, Leder könyvet állítson össze belőlük és kiadja őket – már nem járult hozzá.

Hiába próbált viszont jogi lépéseket tenni, hiába ellenezte nyíltan a képek felhasználását, az évek során három kötet is megjelent. Leder talált kiadót, publicistát, az emberek pedig elmentek a könyvbemutatókra és megvették a könyvet, hogy hazavihessenek magukkal egy darabot Emily Ratajkowskiból.

Mert hát erről szól: a birtoklásról. Ratajkowski mutatta már meg máskor is a testét, Leder fotóit nem az ő meztelensége teszi különlegessé, és lehet Leder akármilyen tehetséges fotós, nem is az ő zsenialitásának köszönhető, hogy a könyvet viszik, mint a cukrot.

Hanem a tudatnak, hogy aki megveszi, az Ratajkowski beleegyezése nélkül nézhet a meztelen testére. Birtokolhatja őt, ha csak egy kicsit is.

A kriminálpszichológia egyik legalapvetőbb tézise, hogy a nemi erőszak soha nem a szexuális vágyról szól. Mindig a hatalom a mozgatórugó. Mindig. Amikor celebek akaratuk ellenére kiszivárgott vagy nyilvánosságra hozott meztelen képeit vásárolja meg valaki, vagy keresi őket az online térben, amikor valaki a volt vagy jelenlegi partneréről tölt fel beleegyezése nélkül intim fotókat vagy videókat a netre, ugyanezt a hatalmat gyakorolja.

Nem véletlenül mondja Paris Hilton a napokban a YouTube-ra feltöltött dokumentumfilmjében, hogy amikor a házi szexvideója kikerült az internetre, olyan érzés volt, mintha elektronikusan megerőszakolták volna. Ő volt ugyanis a hülye, a ribanc, az „úgykellettneki”, a gazdag, szőke lány, akit olyan könnyű volt gyűlölni és ezért sokaknak olyan jól esett bosszút állni rajta azzal, hogy egy képernyő mögül birtokba vették a testét. A videót egyébként a rajta szereplő férfi, Rick Salomon, Hilton akkori partnere tette közzé, de neki – persze – nem volt mitől tartania.

Egy netre felkerülő szexvideóban szerepelni nagyon mást jelent egy férfi és egy nő számára.

A dokumentumfilmben Paris Hilton arról is beszél, hogy a videó 2003-as közzététele óta sok idő eltelt, és sok dolog változott, és hiszi, hogy ha mindez ma történne, az emberek másként beszélnének róla, és látnák, hogy ő itt az áldozat.

Szeretném hinni, hogy ez így van. Szeretném hinni, hogy azok közül, akik – nagyon helyesen – most Evans védelmére keltek, legalább néhányan lennének, akik Paris Hilton esetében is felemelnék a szavukat. Hogy lenne néhány szalagcím, ami emlékeztet rá, hogy teljesen mindegy, ki vagy, hogy nézel ki, van-e pénzed vagy egyáltalán jó ember vagy-e, a tested a tiéd, és nincs rendben, ha más próbál hatalmat gyakorolni fölötte.

De mire lenne mindez elég?

A Leder/Ratajkowski Collectors Edition néven megjelent könyv egy online ma is elérhető ajánlója így kezdődik:

2012 májusában Jonathan Leder fotós egyedül találta magát egy házban egy Polaroid kamerával és Emily Ratajkowskival.

Biztos vagyok benne, hogy ez a mondatot sejtelmesnek, izgalmasnak, a művész spontaneitását és nagyságát bemutatónak szánták, és a kettős mércével elhatárolt világ azon felében, ahol a fehér, ciszgender férfiak élnek, talán így is hangzik. De nőként olvasva nem tudom nem azt érezni, hogy ez egy pszichológia thriller első mondata is lehetne – és a valóságunk is leginkább erre hasonlít.