20 évesen még úgy ültem életem egyik legelső állásinterjúján, hogy azt mondtam, én csak nagyon, nagyon, nagyon szeretek írni, és ezt is szeretném csinálni egész életemben. Viszont valószínűleg könnyebb lett volna egy fogóval kitépni a nyelvemet, mint hogy kimondjam: jól is tudok írni. Pedig hát nyilván jól tudtam, nem véletlen, hogy megkaptam az állást és ide s tova 10 éve ezzel keresem a gin tonikra… khm… a kenyérre valót.

Most, hogy elmúltam 30 éves, amikor leülök egy munkamegbeszélésre, nem okoz gondot, hogy elmondjam, miben vagyok jó.

Szemrebbenés nélkül tudom elmondani, hogy mik azok a területek, amikben a szakmámban a legtapasztaltabbak közé számítok, hogy mi az, amiben nem talál most nálam jobbat, és amikor megkérdezik egy munkáról, hogy mennyiért vállalnám el, nem remeg meg a hangom, amikor kimondom az összeget. Ha pedig azt mondják, ennyit ők nem szeretnének fizetni, nem kezdek szabadkozni, csak azt felelem, hogy semmi probléma, keressenek egy gyakornokot vagy egyetemistát, ő valószínűleg ennek a töredékéért is vállalja. Viszontlátásra.

Persze sokszor volt már, hogy láttam az asztal másik oldalán ülő szemében a megrökönyödést. És semmi esetre sem szeretnék általánosítani, de a személyes tapasztalatom alapján többnyire férfiak voltak azok, akik éppen annyira nem tudtak mit kezdeni azzal, ha azt mondtam, piszok jó vagyok ebben vagy abban.

Mint ahogyan nem tudnak mit kezdeni azzal sem, ha egy bókra nem azzal reagálok, hogy fülig pirulok, hanem azzal, hogy tudom, köszönöm.

Pedig őszintén nem értem, mégis mit várnak? Olyan munkaerőt szeretnének, aki nagyjából, közepesen, egészen ügyesen csinálja a dolgait? Nyilván nem. Mindenki a legjobbat akarja. Csak ha az adott munkaerő történetesen nő, még mindig sokan akarják azt, hogy legyen a lehető legjobb, de közben azért viselkedjen úgy, mintha egy csetlő-botló gyakornok lenne, aki csak azért lehet a cégnél, mert a nagybácsija a könyvelésen dolgozik, és mindenki szereti.

Tudni, hogy miben vagyok jó, és ezt el is ismerni magamnak megkönnyítette az életemet: egyrészt elkezdtem világosan látni, hogy mik azok a területek, amiken még fejlődnöm kell, és tudtam fókuszálni ezekre, másrészt azt is megértettem, hogy mik azok a képességek, amelyeknek valószínűleg sosem leszek a birtokában.

Ma már az ilyen munkákra eleve nemet mondok, ezzel megspórolva magamnak néhány stresszes hetet, és persze a pénz- és időfecsérlést azoknak, akikkel dolgoznék.

Szintén nem sikerül nyélbe ütni az üzletet azokkal a munkaadókkal sem, akik látványosan nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy felsorolom az értékeimet, de az a helyzet, hogy inkább aludnék egy bolhás szalmazsákon, mint hogy ilyen emberekkel kelljen álszerény e-maileket váltanom, szóval részemről ez is a nyereség oldalra kerül.

Ma már nem tartom „bunkó dolognak”, ha tisztában vagyok a saját erősségeimmel és gyengeségeimmel, és ha nem esek hanyatt attól, hogy valaki tart valamire, mert én is tartom valamire saját magamat. De nekem jó 10 évnyi szabadúszó meló, vállalkozói lét, sok-sok önismeret és belső keresés kellett ahhoz, hogy ide jussak. És akkor még a szerencsések közé sorolhatom magamat, mert nekem legalább így túl a 30-on sikerült magam mögött hagynom azt a végtelenül káros, képmutató és soviniszta iskolát, hogy

ha nőnek születtél, dolgozz kétszer olyan keményen, mint a férfiak, hogy cserébe fele olyan jónak tartsanak, és mindezt tűrd egy helyes mosollyal, abban reménykedve, hogy valaki megpaskolja a pofidat érte.

Nőként azt tanítják nekünk, hogy legyünk szerények, mint az ibolya, piruljunk el, ha valaki megdicsér, és szabadkozzunk, hogy mi aztán igazán nem is annyira…

Pedig tisztában lenni a saját értékeiddel nem valami hiba, inkább erény. Nem beképzelt törtető leszel tőle, csak el mered kérni a munkád árát, nem válogatós hülye picsa, csak valaki, aki nem éri be egy olyan kapcsolattal, aminél jobbat érdemel. Ha pedig ezt nem illik, hát nagyon sajnálom, de nem fogom feláldozni a saját boldogságomat és boldogulásomat azért, hogy valami srác a bárpultnál nehogy már rosszul érezze magát miattam.