Kenzo Takada 1939. február 27-én született Himejiben, Japánban. Hat testvére volt, az édesapja egy hotelt vezetett, és bár a kis Kenzo már gyerekként beleszeretett a divatba a nővérei magazinjainak lapozgatása közben, a szülei nyomásának engedve mégis irodalmat kezdett tanulni az egyetemen. A tervezés iránti vonzalma azonban nem hagyta nyugodni, és dacára annak, hogy a szülei egyenesen botrányosnak tartották, hogy egy fiú a divattal foglalkozzon, otthagyta az irodalmi kart, és beiratkozott a Bunka Divatfőiskolára Tokióban, ahol az első férfi hallgatók egyike lett.

Miután 1960-ban elnyerte a neves japán divatmagazin, a Soen díját, állást is kapott, és női ruhákat kezdett tervezni egy áruháznak. Már ez is szép eredmény lett volna, de azért fényévekre van attól a világsikertől, amely felé Takadát egy olyan esemény lökte, ami mindenki mást valószínűleg teljesen kétségbe ejtett volna.

Ő azonban a lehetőséget látta benne. Egyszerűen ilyen ember volt.

A tokiói olimpiára készülve ugyanis lebontották az épületet, amelyben Takada lakása is állt, kárpótlásként pedig 10 havi lakbért kapott. A pénzből Takada egy hirtelen ötlettől vezérelve hajójegyet vett, és Párizs felé indult.

A Place de Clichy közelében vett ki egy szobát napi 9 frankért (nagyjából 3 ezer forint), és mindössze 6 hónapig tervezett maradni. A dizájnereknek árult skiccei azonban olyan népszerűek lettek, hogy 1970-ben saját üzletet nyithatott, előbb Jungle Jap néven, amit később Kenzora változtatott. Végül 56 éven át élt a francia fővárosban, ahol könnyedségével, vidámságával és jókedvével felforgatott mindent, amit addig a merev és fölényeskedő haute coture-ön kinevelt francia közönség a divatról gondolt.

Nem akartam azt csinálni, amit már minden francia tervező csinált, mert én azt nem is tudtam volna csinálni

– nyilatkozta később.

Takada hitt benne, hogy a divat nem csak a kiváltságosoké, hanem mindenkié, és hogy arról kell szólnia, hogy jól érezd magadat. Egyedi látásmóddal vegyítette a keleti és nyugati hagyományokat, ruháihoz gyakran kimonók anyagát használta, a merev, a testet szinte átformáló és kényelmetlen öltözetek helyett pedig olyan ruhákat tervezett, amelyekben sokszor még cipzár sem volt, könnyű volt felvenni őket és szabadon lehetett mozogni bennük.

Ruháit nem csak a párizsiak imádták, hamarosan az Elle címlapján és az American Vogue lapjain is szerepeltek, Takada divatbemutatói pedig olyan népszerűek lettek, hogy szinte lehetetlen volt jegyet szerezni rájuk. Ebben persze valószínűleg közrejátszott az is, hogy Takada elképesztő showt csinált, a legelső, boltjában megrendezett bemutatón állítólag a modellek többet táncoltak, mint pózoltak, és volt olyan esemény is, amit egy cirkuszi sátorban tartott, ő maga pedig egy elefánt hátán érkezett.

Miközben népszerűsége az egekig repült, Takada mindvégig közvetlen és barátságos figura maradt, aki fittyet hányt a társadalmi pózokra. Egyik kedvenc mondása az volt, hogy „a divat olyan, akár az evés: nem érdemes egyetlen menühöz ragaszkodnod!” Ez a játékossága, nyitottsága és a tény, hogy állandóan mosolygott, még a sokszor ellentétekkel és intrikával teli divatszakmában is népszerűvé tette.

Rengeteg ember volt, akik nem kedvelték, vagy egyenesen utálták egymást, de abban az egyben egyet tudtak érteni, hogy Kenzot imádják

– mondta a Louvre alkalmazott művészeti ágának, a Musée des Arts Décoratifs-nak az igazgatója, Olivier Gabet a New York Times-nak.

Takada élete bizonyos szempontból igazi tündérmese a szerencsét próbáló fiúról, aki tehetségével és jó szívével vidámságot, játékot és jókedvet hoz egy kényelmetlen pózba merevedett, szürke királyságba. 

A tragédiákból is kijutott neki. ’83-ban bemutatta a férfi kollekcióját, ’86-ban a farmerterveit, ’88-ban piacra kerültek a parfümjei, ‘93-ban mégis úgy döntött, hogy eladja a cégét. Ennek oka részben személyes veszteségek sora volt: Takada üzlettársa stroke-ot kapott, szerelme és társa, Xavier de Castella pedig 1990-ben az AIDS szövődményeibe halt bele, amin Takada sokáig nem tudta túltenni magát. De azt is érezte, hogy a divat világa már nem olyan, mint amilyennek egykor megismerte:

Minden megváltozott, kezdve attól, ahogyan a ruhákat készítjük egészen odáig, ahogyan az információ terjed, vagy hogy mennyi szezon van már

– mondta a The South China Morning Postnak.

Noha maga a Kenzo márka különböző tervezők vezetésével továbbra is működött, sőt Carol Lim még a legendás tigrismotívumot is visszahozta, Takada más kreatív elfoglaltságot keresett magának: tervezett jelmezeket az operának, ő készítette a tokiói csapat mezeit a 2004-es olimpiára, de még háztartási cikkekből is gyártott kollekciót. Élete végéig kreatív, lelkes és lendületes maradt. „Sosem szűnt meg ünnepelni a divatot és az élet művészetét” – mondta halála bejelentésekor a szóvivője.