Két dologban egyből pontosítanék is: egyrészt talán jobb, ha csak a magam nevében beszélek ( bár talán nem én vagyok az egyetlen, aki küzd ezzel a problémával). Másrészt nem is egészen arról van szó, hogy mindig új ruhákat akarok venni, hanem egy mögöttes okról: hogy valamiért néha cikinek érzem ugyanazt a ruhát többször felvenni ugyanoda. Ha ez így nem teljesen világos, mondok egy példát. X este elmegyek egy szórakozóhelyre mulatni, kicsípem magam, ott van több barátom, ismerősöm, köztük egy csomó lány, nő. Természetesen megnézem, hogy mit vettek fel, ők is megnézik, hogy rajtam mi van, akár meg is dicsérjük egymást.

Aztán egy, vagy két hét múlva megint elmegyek valahová, ahol tudom, hogy ugyanezzel a társasággal fogok találkozni, és mikor a szekrény előtt állva próbálom kiválasztani, hogy melyik göncömet rángassam magamra, a válogatásnál az egyik első számú rendezőelv, hogy ne legyen ugyanaz, mint amiben a múltkor voltam.

Mert mi van, ha valaki észreveszi, és megjegyzést tesz, vagy legalábbis magában elkönyveli, hogy igénytelen vagyok?

Az előző sorok visszaolvasása után egy pillanatra máris úgy érzem, mintha az Egy elmebeteg nő naplója második kötetét írnám. Mégis mi a jó élet van velem? 38 éves, értelmes felnőtt vagyok, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem a ruha teszi az embert. Ráadásul ennél a hülyeségnél tulajdonképpen csak nagyobb problémák léteznek az életemben, szóval a hozzáállásomat bátran nevezhetjük sekélyesnek. Elég szánalmas, nem kell mondani, látom én is. És nagyon szeretnék ezzel kezdeni valamit. Egyrészt az önbecsülésem érdekében, másrészt azért, mert anyagi és környezetvédelmi szempontból is itt az ideje értelmesebb döntéseket hozni.

Még mielőtt bárki bármit félreértene: nem, nem veszek hetente új ruhákat, és igen, volt már olyan, nem is egyszer, hogy egymás után kétszer, sőt, többször ugyanazokban a cuccokban jelentem meg valahol. Csak éppen előfordult, hogy emiatt a kis hülye fixa ideám miatt nem éreztem magam valami komfortosan.

Valószínűleg akkor járok a legjobb úton, ha átgondolom, mi játszódna le az én fejemben, ha valakit  egy, a fent vázolthoz hasonló szituban meglátnék ugyanabban a ruhában. Ápolatlannak tartanám? Ha igen, akkor biztos nem amiatt, hogy mi van rajta, hanem azért, mert mondjuk zsíros a haja, vagy koszos a körme. Ha csinos és tiszta, akkor nyilván kimosta a cuccait, mióta utoljára láttam. Az én környezetemben amúgy sincsenek olyan emberek, akiknek olyan sok pénze (vagy olyan kevés esze) lenne, hogy egy ruhát csak egyszer vegyenek fel. Ennek értelmében pedig matematikailag is nagy a valószínűsége annak, hogy a leírtak fordítva is működnek.

Engem se köpködne le senki, ha meglátna ugyanabban a fekete ruhában, amiben két hete. 

Meg kell adnom annak a lehetőségét is, hogy csak az én agyam annyira fura, hogy olyan, számomra teljesen jelentéktelen infókat is elraktároz, mint hogy a Kovács Julcsa milyen dresszben parádézott a legutóbbi baráti vacsorán. Attól, hogy én ennyire hülyén működöm, még egyáltalán nem biztos, hogy bárki más megnézi, hogy nekem éppen mit sikerült aznapra előkukáznom a gardróbomból. Megjegyezni meg pláne nem fogja, mert mégis kit érdekel? Nem én vagyok a Jennifer Lopez a zöld Versacéban, tehát valószínűleg mindenki pont leszarja, hogy mi van rajtam. Szóval erről ennyit.

De akkor mégis miért? Miért  feszülök azon a szekrény előtt állva, hogy véletlenül se ugyanabban tegyem ki a lábam a lakásból, amiben az előző alkalommal már láttak azok az emberek, akikkel épp találkozni fogok? Én sem ítélek meg ez alapján másokat, sőt, azt is gondolom, hogy tulajdonképpen a lőtéri sánta kutyát nem érdekli, hogy mi van rajtam. Ki, mikor, és miért plántálhatta belém ennek a teljesen idióta gondolatnak a csíráját, ami mára már egy közepes méretű szorongássá fejlődött?

Anyukám tehet róla, aki mindig igyekezett új ’szép ruhában’ vinni az ovis és sulis ünnepségekre? A gimis évfolyamtársnőm, aki egy iskolai buliban egyszer némi éllel a hangjában megkérdezte, hogy ’a múltkori partin nem ugyanez a sárga top volt rajtad’? Vagy az első főnöknőm, akire húsz évesen idolként tekintettem, és akit a pár hónapos közös munkánk alatt sosem láttam kétszer ugyanabban a szettben?

Vagy csak én vagyok egy túlérzékeny idióta, akit jól nyakon kéne vágni, hogy ilyeneken rinyál, miközben tele az ország olyan nőkkel, akiknek évek óta nem volt pénzük még arra sem, hogy egy új pulóvert vegyenek?

Tudom, hogy valami csattanós lezárás kellene ide, amiben leírom a megoldást a problémára, és a választ az összes kérdésre. Csakhogy én még egyikre sem jöttem rá, pedig tényleg jó ideje gondolkozom ezen. Úgyhogy felvállalva, hogy most magamnak, és valószínűleg neked is, aki végigolvastad, csalódást okoztam, inkább csak ígérni tudok.

Megígérni magamnak, hogy próbálok kevesebbet szorongani egy teljesen értelmetlen és felesleges dolgon, és mindig felidézni ezt a belső monológot olyankor, amikor éppen azért készülök megvenni egy új göncöt, hogy ne menjek egy társaságba ugyanabban, amiben előtte már egyszer megtettem.

Azért ha valakinek van valami okos magyarázata arra, hogy miért vagyok ilyen hülye, mindenképpen írja meg nekem. Igyekszem majd tanulni belőle.