Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy tudjam: a világ, amit ezek a posztok lefestenek, finoman szólva is távol áll valóságtól. De legalábbis olyan apró szeletét mutatja, ami ha torta lenne, simán beleférne még a legszigorúbb diétába is. Szembe jött ma egy fotó Facebookon, amitől összeugrott a gyomrom: az volt ráírva, hogy „a karantén romanticizálása egy bizonyos réteg kiváltsága”. Mert a valóság ez - nem mindenkinek jut gyertyafényes jóga meg élesztő. Van, akinek dupla műszak jut, vagy felmondólevél, vagy beteg, kórházból hazaküldött rokon, nullahuszonnégyben üvöltő gyerekek vagy a bezártságtól egyre agresszívabbá váló férj.

privilege.png

Félelem van a levegőben, de erről valahogy kevesen beszélnek. Akinek a mindennapjai része, az azért, mert nem mer, vagy nincs kinek. Aki pedig szerencsésebb, az sokszor azért hallgat, mert szégyelli, hogy a többiekéhez képest problémamentes életével együtt is szorong vagy pánikol valamitől.

Pedig nem kéne. Mármint nem szorongani, hanem hallgatni.

Egy pandémia közepén vagyunk, nyakunkon egy gazdasági világválsággal, szabad mozgásunkban korlátozva, a szokásosnál is több teherrel és megoldandó problémával. Nincs ember, aki ezt parázás nélkül kibírja. És nem is kell. Ami viszont kell, az az, hogy mindenkinek legyen lehetősége kibeszélni, kiadni magából a feszültséget, a félelmet, a kétségeket meg a bizonytalanságot – anélkül, hogy bárki keresztre feszítené érte. Aki ugyanis mindent magába fojt, az bizony előbb-utóbb bekattan.

Jogod van félni. Akkor is, ha még van fedél a fejed fölött, ha még megvan a munkád, ha nem vagy beteg és a családodban sem az senki. Ha pedig ezek közül egy, vagy több is igaz rád, akkor meg pláne. Nem kell folyamatosan erősnek lenned.

Nem kell kifelé mutatnod, hogy te majd legyőzöd ezt is, mert mindennel megbirkózol. Ha jól esik, nyugodtan írd oda az almáspités fotód mellé, hogy egyébként a taknyod-nyálad egybefolyt a bőgéstől, miközben sütötted.

Ér elmondani, hogy az online pilates közepén felálltál a szőnyegről, és inkább nekiálltál üvegből inni az irsait, mert úgy érezted, hogy muszáj szedálnod magad.

Hidd el, hogy mindenki fél – nyilván nem ugyanattól, meg nem is ugyanannyira, és mindenki másképp is birkózik meg vele. Ha te az állásodat vesztetted el, üres picsogásnak tűnhet, ha mást arról hallasz panaszkodni, hogy lassan beleőrül a home office-ba. De nem tudhatod, hogy mi van a háttérben, mi az, amit nem mond el, ami a fotóin nem látszik. Tudom, hogy nehéz most empatikusnak lenni, főleg ha mondjuk egy erkély nélküli panelben ülve nézegeted, ahogy az ismerősöd a medencés háza kertjéből posztolgatja, hogy #ittatavasz. És ez teljesen érthető. Te is mondhatod, hogy ő az érzéketlen, és lehetne benne annyi, hogy nem most dörgöli a nála csóróbbak orra alá a szerencséjét. 

És igen, végül is lehetne, de hidd el, hogy szinte biztosan nem azért csinálja, hogy téged idegesítsen vele.

A mások iránt érzett dühünk, irigységünk sokszor fakad félelemből – az első lépés, hogy ezt tudatosítsd magadban. Így talán eggyel könnyebb lesz nem a plafonra ugrani, mikor meglátod a következő kovásznevelgetős, vagy bikiniszezonra készülős fényképet. Aki kiteszi, az lehet, hogy egyszerűen csak így tartja magában életben a reményt arra, hogy egyszer ennek is vége lesz.

Te pedig dühöngés helyett vegyél egy nagy levegőt, és add ki magadból a félelmeidet! Hívd fel az egyik barátnőd, és bőgd ki magad neki . Vagy posztold ki a Facebookra, amit érzel. Meg fogsz lepődni, mennyien lesznek, akik pontosan értik, hogy miről beszélsz. És olyanok is, akik megpróbálnak majd – ha csak két jó szóval is – segíteni.

Mert - vigyázat,coelhózás következik - a segítő szándék mindenkiben ott van, és meghallgatni a másikat semmibe nem kerül. De néha mindennél többet ér.