Ha ma a népviseletre gondolunk, szinte mindenkinek a matyó vagy a kalocsai minta ugrik be elsőre, de mindenképpen egy díszes, sokszoknyás, hímzett kendős asszonyka, mindenféle pánttal és szalaggal a fején. Azonban a 19. század elejéig a magyar paraszti öltözködésben nem volt divat a sok szín, ugyanis kicsi volt a festékválaszték. A festetlen anyagokat otthon készítették gyapjúból, lenből, kenderből, és színük nyersfehér, szürke és barnás volt, ami a szegénységet és a kemény munkát jelképezte.

Aztán a gyári termelés megjelenésével egyre színesebben kezdett el öltözni a falvak népe is. Kékítővel fehérítették a nyersfehér anyagokat, így lett a hófehér gyolcs például a fiatalok ünneplőjének része.

A 19. század második felében alakult ki a ma ismert díszes-színes népviselet, ekkor a szalagokat és hímzőfonalakat már nagy színválasztékban árusították, és ez teljesen átalakította a népi divatot. 

A kor, nem, vallás, tájegység, családi állapot mind befolyásolta a ruha színét

A falusiak is igyekeztek a maguk módján divatosan öltözködni, próbáltak eltérni egymástól viseletükben, és sajátos díszítmények, hímzések alakultak ki a különböző településeken. A népviseletek fő típusai - térségekre bontva - a dunántúli, a felföldi, az alföldi és az erdélyi voltak. Mindnek megvolt, megvan a maga sajátossága - erre ott a Google, én most maradnék a színeknél és a szimbólumoknál a teljesség igénye nélkül, hiszen mindet felsorolni lehetetlen küldetés.

A legdíszesebb öltözete mindig az eladósorban lévő lánynak volt, ezzel adták a falu tudtára, ha már udvarlót tarthatott, táncolni járhatott. A gyerekek inkább pasztellesebb színeket viseltek, az ő öltözetük kevésbé volt díszes. Tájegységenként változott a viselet, és nyilván az anyagi helyzettől is függött. A szegényebb helyeken az ünnepi, templomba járós viselet kimerült abban, hogy tiszta ruhát húztak – tudtam meg Rásó Luca néptánc-pedagógustól, a Pesovár Ferenc Művészeti Iskola igazgatóhelyettesétől.

A jómódú asszonyok az első gyermek születéséig bíbort viseltek, ami egy fátyolszerű, selyemmel, arannyal, gyöngyökkel hímzett díszes főkötő volt. A lányok szüzességüket jelképezve pártát hordtak, amit, ha idő előtt elvesztették, szégyenszemre le kellett venniük, de bizonyos kor felett pártában maradni is meglehetősen cikinek számított. Az asszonyok főkötőt viseltek halálukig, ünnepnapokon különböző méretű és formájú kendőket is kötöttek, ami egyébként a hosszú, fonott hajuk tartására is szolgált.

A legény is jelezte a kalapján viselt szalagok színével, számával és szélességével is, hogy udvarol-e, sőt, azt is, hogy mennyire elkötelezett. Egyes ünnepek előtt a lányok bokrétát küldtek a legényeknek, akik aztán a kalapjukon viselték azt. A férfiak színe egyértelműen a kék volt, ám ruharendelet szabályozta, hogy ezt csak ünnepnapokon és templomban viselhették, hétköznapokra maradt a szürke posztó. 

A férfi viseletet legfőképpen a foglalkozásuk határozta meg, eszközös táncoknál is a munkához használt eszközeikkel táncoltak – mesélte Rásó Barnabás, a Bihari János Művészeti Iskola és a Pesovár Ferenc Művészeti Iskola oktatója.

A sárga egyértelműen a falusi erkölcs határait túllépő bujaság jelképe volt, sőt, gyakran a csalódást, szakítást, hűtlenséget, megesett lányt jelképezte. „Elmehetsz már a templomba, szép híred van a faluba, béülhetsz az első székbe, sárig (sárga) rojtos keszkenőbe” – ahogy a népdal is megmondta. Egyébként a piros a húsvéti tojás esetében is az udvarlás elfogadását jelentette, a sárga pedig az elutasítást.

Feketét sokáig nem viseltek, aztán idővel a polgárságtól eljutott a falvakba is, és a fényes, hímzett, díszes sötét ruha lett az ünnepélyes viselet. Egy időben még arra is akadt példa, hogy a menyasszonyi öltözék fekete volt. Nem meglepő módon a menyasszonyi ruha volt egyébként a legdíszesebb. 30 év fölött már egyre kevesebb szalagot és pirosat hordtak a nők, ezeket felváltotta a tompa kék, illetve a zöld. 40 felett a kék és a fehér lett a meghatározó szín, majd az egyre sötétebb árnyalatok. 

A gyász színe  az Őrségben sokáig a fehér volt például, de Somogy megyében a 20. század közepéig fennmaradt ez a szokás – tette hozzá Barnabás.

Mindenkit a legjobb ruhájában temettek el, az idős embereket fekete-fehérbe öltöztették. A gyermekek és fiatalok halálának természetellenes mivoltát színekkel is kifejezték, így pirosba, - mely az örök élet színét jelentette - zöldbe, - mely a fiatalságot - illetve fehérbe vagy élénk kékbe öltöztették őket. A házasságkötés előtt elhunyt fiatalokat a díszes menyegzői ruhában temették el, a harcban elesettekre pedig vörös süveget tettek.

Volt, amikor korlátozni kellett a díszek mennyiségét

A ruhák festése, díszítése, a fonás, szövés, szabás, varrás, hímzés mind női munka volt, kivéve a szűrhímzés, ezt maga a szűcs készítette. A paraszti esztétika egyértelműen nem "a kevesebb néha több" elvét követte, azt tartották szépnek, ha a teljes felület ki van töltve. A kevés díszítés ugyanis a szegénységet jelentette.  

Az 1920-as években a matyóknál szokássá vált az úgynevezett ragyogók használata, ezek üveggyöngyök, flitterek, aranycsipkék voltak. Először a jobb módúak körében, aztán a szegényebb családok is követték a példát, ami eléggé megdrágította az öltözetet. El is terjedt a mondás: „hadd korogjon, csak ragyogjon”.

Volt azért haszna is a ragyogóknak: a legények ingujja hosszú és bő volt, erre széles hímzés került, benne üveg- és fémdíszekkel. Verekedések során rendkívül nagy hasznát vették a csicsáknak, az ingujjat felgyűrve brutális ütőfegyverként szolgáltak, talán a Vasember is megirigyelte volna őket. Amikor már tarthatatlanná kezdett válni az állapot, az egyház és az értelmiségiek összefogtak, és elrendelték a díszek összegyűjtését. 1925 februárjában Mezőkövesd főterén az emberek levagdosták a ruhadíszeiket, és nyilvánosan elégették, ez volt a híres ragyogóégetés.

A népviseletet először a férfiak hagyták el, mikor a városokban kezdtek dolgozni, vagy ha elvitték őket katonának. Kivételt képezett az Alföld térsége, itt az állattenyésztés miatt volt bőven munka, ezért kevesebben vándoroltak el. Azokon a helyeken, ahol anyagilag jobban álltak, a nők megtehették, hogy a népviseletet városira cserélik.

A szegényebb településeken a betegek, a gyomorfájósok és tüdőbajosok kezdték a „kivetkőzést”, a nehéz, vaskos ruhák ugyanis súlyos terhet jelentettek számukra. Eleinte a mezei munkához és jobbára titokban vették fel a kényelmes városi ruhát, aztán már a házi munkához is, míg lassan teljesen lecserélődött, még az idősebbek körében is.

 

Felhasznált irodalom:
Gáborján Alice: Magyar népviseletek
Földvári Melinda: Színkommunikáció