Pedig pontosan ez a cél. Legalábbis a cég által kiadott közleményben azt nyilatkozták, hogy bíznak benne: a lájkok megvonásával mindenki inkább a minőségi tartalomra és nem a szívecskék számára fog fókuszálni. (A saját lájkjaid számát továbbra is látni fogod, csak másokét nem.) Ha Ausztrália, Írország, Olaszország és Japán után nálunk is életbe lép az új rendszer, akkor ezentúl mi is csak annyit fogunk látni mások fotói alatt, hogy valakinek és „másoknak” is tetszik. Azt pedig, hogy ez mekkora segítséget jelent majd a visszaigazolás-függőknek, és mennyit fog változtatni a felület tartalmán, még rejtély.

Mint ahogy az is egyéni felfogás kérdése, hogy ez a változás jó-e vagy sem. Ha engem kérdeznének, elsőre tuti rávágnám, hogy: „végre! Ideje volt! Elég a nyomasztásból és szívecske-függőségből! Meg egyébként is milyen világban élünk, hogy ezek a népszerűség mértékegységei?!”

Viszont, ha félreteszem a 'mit illik' bullshit válaszomat és őszinte akarok lenni, akkor be kell látnom, hogy ez a megvonás pont az olyanok miatt lett kitalálva, mint én.

Pedig a három hónapja létrehozott profilommal nem is számítok régi motorosnak ebben a képmegosztó buliban. Annak, hogy ilyen későn csatlakoztam a rendszerhez két oka volt: először is, elég volt nekem másokat meglesnem, másodszor, tudtam, hogy hajlamos vagyok rácsavarodni. Ezért inkább mindig csak a barátaimon viccelődtem, hogy gyorsan fotózzák le az ebédet, nehogy kihűljön és, ha nem teszik közzé, hogy edzeni voltak, az olyan, mintha meg sem történt volna. Az viszont, hogy létrehozzak egy kicsit önironikus, magamon nevető, egyáltalán nem tökéletes hétköznapokat bemutató profilt, régóta foglalkoztatott, úgyhogy belevágtam. Vagyis posztoltam. 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

lusta_lány (@lusta_lany) által megosztott bejegyzés,

És, ha lett volna egy telefonba beépített frissítésszámláló, ami azt méri, mennyit kattintgattam, hogy csekkoljam, áradnak-e a lájkok, estére tuti elérte volna az ötszázat, miután az első képemet feltöltöttem. És ez így ment hetekig. Frissítettem, miközben sorban álltam a közértben, míg vártam, hogy lefőjön a kávé, míg a gyerek felveszi a kabátját, és miközben sütöttem a rántott csirkét. Ráadásul olyanoktól vártam a visszaigazolást, akiket életemben nem láttam, miközben nézegettem, hogy másnak hány szívecskéje érkezik, egy hasonló posztra.

Így leírva gáz, ugye? Pedig nem pont ez a cél? Nem mindenki ezért csinálja? Ha nem a lájkokért, akkor miért is? 

Szerencsére mostanra lecsengett a folyamatos telefonnyomkodós korszakom, de - és most megint őszinte leszek -, nekem ez meló volt. Tudatosan kellett rá figyelnem, hogy ne legyen folyton a kezemben és rájönnöm, hogy az ég világon semmi nem történik, ha pár órát nem frissítek. Mostanra ez már annyira megy, hogy néha otthon is felejtem a telefonomat. Mikor pedig a lányommal vagyok, csak akkor nyúlok hozzá, ha hív valaki.

Ám naponta egyszer-kétszer még mindig erős késztetést érzek, hogy csekkoljam, hány szívecském érkezett. És itt jön a nagy kérdés: ha egyet sem kapnék, mi történne? Egyáltalán, az én életemben (aki nem ebből élő influenszer) lesz annak jelentősége, hogy véget ér a "kinek a fotója népszerűbb" versenynek? Valószínűleg nem. Legalábbis azon túl nem, hogy végre újra nem a lájkszámok alapján értékeljük majd magunkat és másokat, akár akaratlanul is.

Így jobban belegondolva, nyomok is egy szívecskét a kezdeményezésre és a szándékra.