A minap, amikor este a szokásos online hívásunkat bonyolítottuk, beugrottak a régi sztorik: például az, amikor titokban lopkodtuk egymástól a másik aktuálisan menő cuccait, aztán ezen úgy összevesztünk, hogy anyának kellett szétválasztania minket. De olyan is volt, hogy a magunknak megvásárolt krémeket-alapozókat nyúltuk le egymástól - na, ilyenkor sem volt kegyelem. Volt idő, amikor ő már menő volt, én meg még csak “kis béna, kövér húg”. Volt, amikor tényleg csak ölni tudtuk egymást. Volt, amikor neki mentek jobban a dolgai, volt, amikor nekem. Most meg ott tartunk, hogy elbőgöm magam az esküvői ruhapróbáján, olyan gyönyörű. Férjhez fog menni. Telik az idő.

Mint húg, irtó sokat tanultam tőle, és nemcsak a tinikor, majd a felnőttség nehézségeiről, de a szépségápolásról, a nőiségről is. Az én nővérem az, aki imád napozni, de mindig okosan, a bőrét óvva élvezi a napfényt - ezt például a mai napig tanulom tőle. Rettenetesen figyel az egészségére, és elképesztő akaratereje van a sporthoz, és persze ahhoz, hogy nemet mondjon olyan dolgokra, amik nem tesznek jót neki – ebben is hasonlíthatnék rá jobban. De olyan hosszú a lista...  

Tőle lestem el, hogy a stílus hogyan lehet egyedi és kreatív. Tőle tanultam meg, hogy milyen tónusú alapozó áll jól a bőrömhöz. Ő mutatta meg, mi az a szempillaspirál, a közös fürdőben, a családi fészekben. Miatta tanultam meg osztozni a dolgaimon. Ő az, akire talán a legjobban hasonlítok, miközben ennél különbözőbbek talán nem is lehetnénk.

De nem csak én gondolok így a nővéremre. A szerkesztőség több tagjának is lánytesója van, Márti például egy négy évvel idősebb nővére, akivel szintén rengeteget turkáltak egymás szekrényében.

Mindig átküldjük egymásnak a ruhalopkodós mémeket, mert teljesen illenek ránk. Mikor kisebbek voltunk, nagyon vágytam a cuccaira, és ő rendes nővér lévén néha oda is adta őket. Egyszer volt egy irtó menő halálfejes pólója, emlékszem, sikerült kikönyörögnöm, hogy adja oda a hatodikos osztályfotózásra, nagyon boldog voltam... Ahogy nőttünk, már egyre természetesebb lett ez a cserebere, és a szigor sem volt olyan nagy, egyre bátrabban szöktem be a szobájába reggel a szekrényéhez, mert tudtam, hogy nem lesz belőle gond. Mikor elköltözött, emlékszem, az volt az első gondolatunk, hogy hogyan fogunk egy szekrényből öltözködni? De a mai napig, akár ő van itthon, akár én vagyok nála, szétnézünk a szekrényekben, sőt már ajánlgatjuk is, mit vigyen el a másik... 

Luca is húg, közte és a nővére között két és fél év van. Az ő emlékei között is fontos szerepe van a ruhásszekrénynek.

Amíg kicsik voltunk, anyu állandóan egyforma ruhába öltöztetett minket, ezt persze utáltuk. Nyilván cukik voltunk az ugyanolyan kisrucikban, de sosem akartunk egyformák lenni. Amikor tinik lettünk, én a vagány vonalat vittem, a tesóm pedig elegáns és nagyon csajos lett. Ennek ellenére mindig találtunk egy-egy felsőt, vagy gatyát a másik szekrényében, amit ellophattunk egymástól. Emiatt egy ideig öltük is egymást, aztán hamar rájöttünk, hogy a dupla ruhatár mindkettőnknek előnyös.

De Luca nemcsak stílusban, hanem szépségápolásban is sokat köszönhet a nővérének: 

Rengeteget tanultam tőle a sminkelésről, még most is őt kérdezem meg, hogy milyen bronzosítót vagy arckrémet vegyek. Ő mutatta meg, hogy hogyan satírozzam el a szemhéjpúdert a szememen, és ő szólt rám, hogy ne ritkítsam feleslegesen a szemöldökömet. Az én terepem inkább az öltözködés, szóval ezen a téren meg én osztogatom a nővéremnek a kért - és néha kéretlen - tanácsokat. Ma már ő az egyik legjobb barátnőm, és abban is biztos vagyok, hogy ha valaki, akkor ő őszintén megmondja, ha valami hülyeséget csinálok, vagy valami nem áll jól nekem. 

Kriszti és Lilu - legalábbis szerintem - hangra és külsőre elképesztően hasonlóak, mégis két teljesen külön világot képviselnek  stílusban és személyiségben is. Kriszti így emlékszik vissza a közös ‘alakulásra’: 

Köztünk majdnem tíz év korkülönbség van, úgyhogy amikor Lilu már nyakig benne volt a divatmániában, én még csak babáztam. Később vagy az egyházi sulim egyenruhájában voltam egész nap, vagy a hétvégi lovas szettemben villogtam, a divat érdekelt a legkevésbé. De mi annyira mások vagyunk, hogyha kisebb is lenne közöttünk a korkülönbség, akkor sem lenne szerintem közös nevező az öltözködés: amíg ő ódákat tud zengeni egy szép csizmáról, addig én egy tornacsukában is tökéletesen elvagyok. Imádom a stílusát, vannak ruhái, amikért odavagyok, de inkább csak rajta, magamon nem tudnám őket elképzelni. Egyszer fordult elő, hogy nagyon megtetszett az egyik táskája, egyből nekem is adta!"

És te mit köszönhetsz a lánytestvérednek?