Biztos, hogy te is nap mint nap döbbensz meg azon, mennyire pillanatok alatt változtatta meg az életed a koronavírus-járvány. Számtalan dologról kell most lemondanunk, például arról a luxusról, hogy az életünket minimálisan tervezni tudjuk, cserébe viszont egy-két egészen röhejes és szívmelengető pillanatot is hoz a bezárkózás. Ez pedig hihetetlenül fontos, mert a könnyedebb, melegséget árasztó percek nélkül, tényleg csak becsavarodni lehet ebben a helyzetben.

Mint ahogy gondolom te sem, én se terveztem soha, de még egy hónapja is csak alig, hogy mi lesz, ha teljesen be kell zárkóznom annyira, hogy a velem egy háztartásban élő férjem kívül meghatározhatatlan ideig senkivel nem találkozhatok.

Ám ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy milyennek képzelek egy ilyen helyzetet, biztos hogy nem az jutott volna róla eszembe, hogy ettől majd úgy megerősödnek a barátságaim, mint még soha. Pedig pontosan ez történik, és ez minden nap meghatottsággal tölt el.

Egyrészt azt figyeltem meg az elmúlt hetekben, hogy jóval többet beszélek a számomra fontos emberekkel. Azokkal a barátaimmal, akikkel eddig is szorosabb volt a viszony, szinte nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnék, de azok közül is sokakkal mélyült a kapcsolatom, akikkel eddig csak nagy ritkán sikerült összehozni a találkozót és inkább csak Facebook posztokon keresztül követtük egymás életét.

videocset bent.jpg

Apropó találkozók: számomra egészen nem várt fordulat, hogy mostanában nemcsak többet beszélek, de gyakrabban is látom a barátaimat. Hiszen abban az egyre sci-fibbnek tűnő világban, mikor még  rettegés nélkül jártunk csakúgy boltba, és megérintettük egymás karját beszélgetés közben, sokszor hetek, akár hónapok teltek el egy-egy baráti találkozó között, mert annyira evidens volt, hogy bármikor találkozhatunk, hogy valahogy sose értünk rá, de legalábbis nehezen.

Nos, amióta otthonmaradásban vagyunk sokkal többet „találkoztam” a barátaimmal, mint előtte.

A jobb és rosszabb videóprogramoknak hála többekkel heti rendszerességgel járunk össze, de olyan barátaimmal is elkezdtem végre „kávézni járni”, akik külföldön élnek, és mostanáig jellemzően abból álltak a párhavonta lefolytatott cseteléséink, hogy ki-ki elmondta nagyon röviden, hogy van, majd megbeszéltük, hogy az illető, mikor jön majd haza, és akkor találkozunk rendesen beszélgetni.

Szóval bármennyire is gyűlölöm azt, ami most történik velünk, azért talán mégis picit mindig hálás leszek, hogy ez a helyzet megmutatta mennyivel több és mélyebb emberi kapcsolatom van, mint azt korábban hittem. És így, ironikus módon pont a bezártságban nyílt fel a szemem arra, hogy sokkal kevésbé vagyok egyedül a világban, mint korábban gondoltam.