A fenti csak néhány azok közül riasztó adatok és tények közül, amelyek miatt érdemes átgondolni azt a mozdulatot, amikor a kukába hajítjuk a ruhadarabjainkat. Pontosabban már egy jóval korábbi mozdulatot érdemes lenne átgondolni: azt, amikor levesszük őket a fogasról. Na de ha már egyszer megvásároltuk azt a púder felsőt, ha már pénzt adtunk azért a kockás nadrágért, ha már egy shopping-mámoros napon, boldogságban, vagy szomorúságban, minden józan észt mellőzve rommá vásároltuk magunkat, akkor most mit tegyünk? Hogyan úszhatjuk meg, hogy szemét legyen a ruháinkból?

A számtalan praktikus tanács helyett - mint adományozás, ajándékozás, gardróbvásár -, most egy sokkal emocionálisabb megoldásról lesz szó. A történetekről... 

Biztosan mindenkinek ismerősek azok a pillanatok, amikor egy illat vagy egy íz emlékeket ébreszt. Egy virágos parfümről beugrik a tinédzserkori önmagunk, és az a félénk kézfogás a balatoni mólón. Egy gőzölgő almás pitébe harapva a nagyink konyhájában találjuk magunkat, és ahogy megérezzük a fahéj ízét, már szaladnánk is a kertbe játszani. Egy puha anyag tapintása, egy ismerős textil is ugyanígy hat az érzékszerveinkre. Egy királykék szín, egy púder passzé, egy pöttyös minta - mind-mind emlékeket idézhet fel.  A ruháink a szekrénybe akasztva pedig nem csak üres tárgyak, amelyeket a bőrünkön viselünk. Ezek több ezer megélt pillanatot hordoznak magukban. Történeteket. Kapcsolódásokat. Másokat. Akik hozzáértek, akik ránéztek, akik kigombolták, vagy begombolták.

Szerelmek, házasságok, szakítások, válások, vizsgák, felvételik, munkák, átbeszélgetett éjszakák, összebújós vasárnapok, séták a meleg esőben, futások a karácsonyi hóban. Ezek a pillanatok vagy kitörölhetetlenek, vagy felejthetetlenek, vagy egyszerűen csak szeretnénk megőrizni őket. Hogyan is dobhatnánk ki akkor a kukába mindezt?

A kék overallomról már meséltem a Ruhastory oldalamon, de persze más emblematikus darabok is vannak a gardróbomban. Például egy korall színű szoknya, amitől szintén nem válnék meg soha. Nagyjából 6 éve vásároltam egy fast fashion üzletben, a „mázli-polcról”: ugyanis bármennyit mosom és vasalom, nem fog rajta az idő. Ez volt rajtam, amikor a tévés munkáim őrületében úgy döntöttem, más perspektívából is szeretném látni a világot, és 32 évesen újra felvételiztem – a MOME-ra. És bár nem hiszem, hogy a szoknyám győzte meg a bizottságot, én mégis szerencse-darabként gondolok rá azóta is. Ez az a szoknya, ami szinte mindig velem tart, ha melegebb éghajlatra távozom...

Belegyömöszöltem a hátizsákomba, amikor a legjobb barátnőmmel Malajziába utaztam. Végigcipeltem a mesebeli Borneón, aztán átpörögtem benne az egyik legkedvesebb várost, amit valaha láttam: Georgetown-t. És persze számtalan fotó készült róla a street art-tól hemzsegő falak előtt, amit majd a (még nem létező) gyerekeimnek is biztosan unásig mutogatni fogok. De velem volt Szardínián is, ahol körberobogóztam benne a lélegzetelállító Maddalena-szigetet, miközben erősen kapaszkodtam valakibe, aki miatt az a nyaralás felejthetetlen lesz.

Hiszem, hogy a textil legapróbb pólusaiba beleivódnak ezek az emlékek, és nincs az a mosási program, ami eltüntetné belőlük. 

Persze ez nem azt jelenti, hogy én soha, semmitől nem válok meg, hisz ha már ránk ömlik a szekrény tartalma, akkor muszáj szelektálni. De amíg csak lehet, ragaszkodjunk az emlékeinkhez, és szeressük azokat a darabokat, amik igazán mi vagyunk. Így talán nem fogunk újabb és újabb felesleges holmikat megvásárolni. Ne lecserélni akarjunk mindent, hanem tanuljunk megőrizni is. Vigyázni, szeretni, ragaszkodni. A ruháinkhoz is.

 

Ha a fenntartható, környezettudatos (és sokszor emocionális) divatról szeretnél többet is megtudni, akkor keresd a www.ruhastory.com oldalt, vagy az Instagram oldalamat: @korn.anita