Mikor felmerült bennem az ötlet, hogy összegyűjteném a Lilulandes csapat múltbéli piszkos kis divatbűneit, senki nem mondta, hogy „hű, inkább hagyjuk!” Sőt! Mindenki csillogó szemmel, nevetve vallott színt, hogy bár már nincs az az ég, hogy újra ezekben a szettekben lépjenek utcára, azért milyen baromi jó érzés visszaemlékezni azokra az időkre, amikor elég volt akár egy kiegészítő is, hogy a suli legmenőbb csajának, vagy a hatodik Spice Girl-nek érezzük magunkat. Az pedig csak hab a tortán, hogy nemcsak stílusban, de korban is nagy a szórás köztünk, így aztán nagyon eltérő válaszok születtek arról, mikor mi számított menőnek.

Anita vallomása: rikító kék klumpák

„12-13 éves koromban (ez a '90-es évek elejére tehető) egyszerűen meg voltam őrülve a színes klumpákért. Már akkor nagyon vágytam egyre, mikor először megláttam egy rózsaszín darabot a 100XSzép magazin egyik divatanyagában. Amikor pedig az iskolában az egyik nyolcadikos lány (aki olyan szép volt, mint egy angyal, és mindenki imádta) ilyenben jött be egy balzsamos tavaszi reggelen, már tudtam: anyámat addig fogom nyúzni az ormótlan fatalpú izéért, amíg meg nem veszi. Meg is vette, egy égszínkéket kaptam, amit már egy kilométerről ki lehetett szúrni, annyira feltűnő volt. Nagyon örültem neki, elkezdtem hordani, aztán rájöttem, hogy kényelmetlen, mert csúszkál benne a lábam. Meg, hogy kábé egyik ruhámhoz se passzol, és csak krasnyogva lehet menni benne.”

A fiúk kiröhögtek, mikor felvettem, úgyhogy a nem létező csáberőmet még jobban mínuszba vitte.

„Mondanom sem kell, nagyjából másfél hónap után a klumpa parkolópályára került, és végül anyukám kerti lábbelijeként fejezte be a pályafutását. Azóta se értem, hogy miért voltam annyira rákattanva, és remélem, soha többet nem jön divatba. Azaz várjunk csak! Elég, ha annyit mondok, hogy Crocs?”

Kriszti vallomása: cumi nyaklánc és szilikon pántos melltartó

„Mindkettőre van mentségem. Mikor elkezdtek nőni a melleim, azon voltam, hogy elrejtsem ennek a változásnak a nyomait anélkül, hogy a vékony vállpántos vagy az ujjatlan ruháimról le kelljen mondanom. Ezért, mikor az egyik plázában (volt akkor vagy 3 Budapesten) megláttam, hogy kaphatóak az átlátszó pántos melltartók, azt éreztem: ez az én utam. Spoiler: nyilván baromira nem volt átlátszó, ellenben nyáron, mikor a pánt csúszkált az izzadságtól a vállon és piros csíkot hagyott maga után, csak még feltűnőbb lett. Ha pedig már a diszkrétnek hitt műanyagról beszélünk, hadd büszkélkedjem el: hatalmas műanyagcumi - gyűjteményem volt, amiből, különböző méretekben, egyszerre 8-10 is lógott a nyakamon (vékony, hátul megkötött műanyagláncon ofkorsz), majd miután megvilágosodtam, hogy itt nem kell megállnom, karkötőként és hátitáskára aggatva is hordtam őket.”

Luca vallomása: lábtyű és krepp-papíros hajfestés

„Annyira odáig voltam Avril Lavigne stílusáért, hogy senki nem tudott volna meggyőzni arról, hogy a szakadt bő farmer, a póló és nyakkendő együttese nem a legtutibb választás.”

Emellett pedig krepp-papírral, kihúzó filccel, sőt még temperával is megpróbáltam hajat festeni.

Szóval, az otthoni hajfestéstől kezdve a nyakkendő hordásig mindent kipróbáltam.

Lilu vallomása: Az a bizonyos holdjáró

„Nekem nem egy korszak, hanem egy konkrét ruhadarab ugrik be. Mégpedig a klasszikus ,fekete műanyagból készült vastag talpú cipő, vagy, más néven holdjáró. Emlékszem, hogy aki számított a suliban, annak volt „technopatája” és, bár a szüleim nagyon ellenezték (gondolom, mert ők már akkor is felmérték, hogy mennyire otromba egy viselet) addig fűztem őket, míg apukám nem hozott nekem is egy párat. Nagyjából ötször volt rajtam, mire magamnak is beismertem, hogy rém kellemetlen, pedig az alján futó átlátszó műanyag csíkkal az enyém extramenőnek számított.” 

Kitti vallomása: csillivilli halálfejek

„Sötét folt a múltamban (szó szerint) az emós korszakom. Ezen belül is a csúcs, vagyis inkább a mélypont a strasszokkal díszített halálfejes pólók voltak. Én nem tudom, mit gondoltam akkor, valószínűleg bele akartam olvadni a menő gyerekek társaságába, úgyhogy elkezdtem szorgosan halálfejekkel megspékelni a szettjeimet, mindehhez pedig megfejeltem azzal, hogy szögegyenesre vasaltam a hajam. Napjában többször is, hiszen akkor a suliban az volt a menő, aki még a szünetekben is vasalta a haját...” 

Máté Kriszta vallomása: az Alföldi papucs

Amikor én kiskamasz voltam, leginkább “csövesek" voltak és “popperek". A popperek kiröhögték a csöveseket és fordítva.

„A popperek - ez leginkább a fiúkon látszott, oldalt rövid, elől hosszabb, keresztbe átfésült, homlokba hulló frizurával jártak, répanadrágban (felül bő, boka felé szűkülő).  A csövesek rettenetesen kényelmetlen, előnytelenül szűk Trapper farmerben (és akkor még a farmer anyaga nem is volt rugalmas). A popperek pólójának a rövid ujja fel volt tekerve, a csövesek lógó kockás flanel inget, katonai - a kedvenc együtteseik nevével telefirkált - vászontáskát és úgynevezett Alföldi papucsot hordtak. A papucs elöl zárt volt, vastag marhabőr, és minél kopottabb, annál irigyeltebb. A csöves fiúknak általában hosszú, “trendin” zsíros haja volt, a csöves lányok sosem hordtak szoknyát. Aki egyik táborba sem tartozott, nem lehetett elég menő. Bevallom, az asszimilálódásban én addig jutottam, hogy kisírtam a szüleimtől egy Alföldi papucsot.” 

Zsófi vallomása: a csípőnadrág

„Az én bűnöm a csípőnadrág. Az a fajta ami már annyira csípőnadrág, hogy sliccrésze szinte nincs is.”

Nemcsak arra emlékszem, hogy más lányokon mennyire undorítónak láttam, főleg a kilógó tangával, hanem arra is, hogy persze nekem is volt ilyenem és micsoda kínszenvedés volt hordani!

„Nyilván minden lépésnél csúszott lefele, úgyhogy folyamatosan kapaszkodni kellett belé, leülni pedig konkrétan csak úgy lehetett, hogy bőven a tanga alá csússzon. Úgyhogy mindig kellett vinnem magammal valami ruhadarabot, amit a derekamra tudtam kötni, mikor leültem. NEVER AGAIN!”

És neked mi volt a divatbűnöd?

Nyitókép forrásai: ITT és ITT