Anita vagyok, 38 éves, és hetek óta alig hagytam el a lakást. Viszont ezek alatt a hetek alatt se nem online jógáztam, se maszkot varrni nem tanultam meg, se házilag kovászt csinálni, de még egy szaros fonott kalácsot se sütöttem. Ez van.  A felebaráti szeretet is takarékon van a szívemben, mióta felajánlottam a liftben egy bottal járó idős néninek, hogy szívesen bevásárolok helyette – ő pedig közölte, hogy csak a pénzét akarom ellopni. A hab a karanténtortán, hogy még egy lábujjtörést is sikerült összehoznom a múlt héten.

Annak ellenére sincs mindig kicsattanó jókedvem, hogy a mostani bezártság tulajdonképpen nekem nem is annyira új, hiszen évek óta szabadúszóként, otthonról dolgozom.

Ez pedig azt jelenti, hogy húzósabb időszakokban simán előfordult, hogy 3-4 napig se hagytam el a lakást. Az állandó szorongás viszont régen nem volt része a műsornak: aggódom a saját, meg a családtagjaim egészsége és a közelgő gazdasági válság miatt. Közben minden nap próbálom felsorolni magamban, hogy milyen pozitív dolgok vannak jelenleg az életemben.  Van hol laknom. Van mit ennem. Nem vagyok beteg. Van munkám is – de mikor erre gondolok, a szorongásom mellé sokszor bejön a „survivor’s guilt”, azaz a túlélők bűntudata.

Szinte már szégyellem, hogy nekem még megjön a havi fizum, miközben a környezetemben rengeteg barát, ismerős azt sem tudja, hogy a következő havi albérletét miből fizeti ki.

Ezeket nem azért írtam le, mert azt gondolom, hogy bárki különösebben kíváncsi lenne a nyomoromra, hiszen mindenkinek van elég baja. Sokkal inkább azért, hogy egyértelmű legyen: most aztán tényleg mindenkinek van mivel „elfoglalnia” az agyát. Pláne, ha még gyerekei is vannak, mert nekem még a gyermektelenség -  jelen helyzetben szerintem mondhatom így – luxusa is megadatott. Ahhoz, hogy ezeket a dolgokat, változásokat feldolgozzuk, igenis idő kell – hogy kinek mennyi, az személyiség-, meg egyéniségfüggő. Van, akinek jólesik a laptop előtt gyertyafénynél ászanázni a nappaliban, de van, aki semmi másra nem vágyik, mint hogy pizsamában bezárkózhasson a budiba öt percre a gyerekei elől egy fél zacskó gumicukorral.

És mind a kettő tökéletesen rendben van. Sehol nincs az megírva, hogy a karanténban produktívnak kell lenni.

Nem baj, ha a szekrényedben ugyanakkora rumli lesz a karantén végén, mint most, mert nem volt kedved a Nagy Tavaszi Gardróbrendeléshez. Nem baj, ha lesz rajtad plusz 3-4 kiló, mert online crossfit helyett inkább fagyival vigasztaltad magad. Nem baj, ha lenő a hajad, nem baj, ha festetlen a körmöd, nem baj, ha pont ugyanannyi kiolvasatlan könyv lesz az éjjeliszekrényeden, mint előtte. Nem baj, ha nem tanulsz meg kenyeret sütni, se szanszkritül. Ha más igen, jó neki, de te ne foglalkozz ezzel.

És főleg ne gondold, hogy most bármit is KELL csinálnod.

Olyan dolgok történnek velünk, amilyenekre nem volt még példa, mióta élünk. Ha emiatt olyan pocsékul érzed magad, hogy már a napi zuhany+fogmosás kombó is megerőltető, az teljesen normális. Ha most semmi más nem esik jól, mint harmadik napja ugyanabban a pizsamában huszadszor újranézni a Jóbarátokat, és közben üvegből, kanállal enni a Nutellát, akkor hajrá! Nem leszel tőle se rosszabb ember, se gyengébb jellem, mint azok, akiknek most is stokiban áll a fiókban az alsónemű, házilag csinálják reggelire a mindenmentes granolát és 30 napos bikinibody-kihívást tolnak, miközben már lábbal festeni is megtanultak.

Az élet most nem kímél, úgyhogy legalább te kíméld magad.

Ha egyelőre csak túlélésre játszol, akkor az az eredmény, ha az sikerül. Idővel pedig hátha lesz energiád többre is: időnk – sajnos –, úgy tűnik, lesz bőven kivárni.