Mielőtt bárki bármire következtetne, nem, nem volt testképzavarom. Lehetett volna, de ami engem sújtott, annak semmi köze nem volt az étkezéshez, na meg, egy pillanatig sem gondoltam, hogy jól nézek ki, sőt, nem szerettem, hogy ennyire vékony vagyok, hogy nincs mellem, hogy átszúrják a pólómat a bordáim. Pedig az indulás nem volt rossz, pici gyerekként kifejezetten pufók voltam. Aztán ahogy cseperedtem, egyre inkább hasonlítottam apukámra, akit kicsiként szintén szalonnakúrára fogtak az orvosok, mert nagymamám sipított, ha ránézett, annyira vézna volt.

Tehát, azt már lehetett tudni, hogy én is ilyen alkat leszek, viccelődött is vele, amikor panaszkodtam, hogy nincs mellem, ne foglalkozzak vele, a normális fiúknak ez nem számít, csak annyi történt, hogy az övét örököltem. Mondanom sem kell, nem nyugtatott meg, de azért jót nevettünk, addig sem siránkoztam.

A gondok akkor kezdődtek, amikor az alapjáraton is kevés zsírpárnámból elkezdtem veszíteni. Sophia Loren mondta, hogy alakját a spagettinek köszönheti, a baj az volt, hogy én is. Szénhidráttal bombáztam magam: gyorskaja, tészták, kenyerek tömkelege. Mind hiába, ha a gyomorideg miatt egy óra múlva délen távozik. Sokáig nem fogtam fel, hogy nagy a baj. Nem foglalkoztam vele, azt hittem, a tinikor hormonváltozásainak velejárója, hogy túlparázok mindent. Mint később kiderült, ennél azért többről van szó. A szorongás és pánikbetegség pedig nem játék, kezelésre szorul.

Az ominózus fotó idején három év alatt elveszítettem mindhárom nagyszülőmet, akik közül az egyik kiemelten fontos ember volt az életemben, és életem első szakításán voltam túl. Szüleim külföldön éltek, én 20 évesen egyedül, itthon. Ha megfogadtam volna, amiért könyörögtek, és velük mentem volna, akkor lehet, hogy nem fajul odáig a dolog, hogy az utcára is félek kimenni, és 40 kiló alá fogyok. De nem így tettem. Szerelmes voltam, makacs, tudatlan, a szüleim pedig nem akartak szembe menni velem, ráadásul nagyon jól meg tudtam játszani, hogy ura vagyok a helyzetnek.

A főiskolai éveimre alig emlékszem. Egyetlen órát sem tudnék felsorolni, hogy mit tanultam, barátság kettő-három szövődött, egy már elveszett. Két kezemen meg tudom számolni, hány arcot tudok felidézni. Örültem, hogy bejutok, hogy elvonszolom magam a villamossal, három átszállással, mert pánikrohamok tucatjai kínoztak, nem hogy aktívan részt vegyek a főiskolai életben. Ez az egyik dolog, amit nagyon sajnálok, hogy ezek az évek ezzel kimaradtak az életemből. Egy merő csoda, hogy lediplomáztam, mert három évem egy ködben és gyomorbajban telt. Akkor azt hittem, egy szakítás után ez teljesen normális. Nem volt az. Pláne akkor nem, amikor a kapcsolatot már én sem akartam, de közben kapaszkodtam abba, ami miatt itthon maradtam.

Az egyik legnehezebb része a külsőm drasztikus sorvadásának az volt, amikor kéretlen tanácsok tömkelegével láttak el.

- Egyél sok zsírt, kenyeret, pizzát! (köszi, megvan, csak kifosom)

- Hidd el, nem nézel ki jól ennyire soványan! (köszi, tudom)

- Nem szégyen bevallani, ha hánytatod magad! (nem hánytam 11 éves korom óta, félek tőle konkrétan)

A másik véglet: - Tök jól nézel ki! (tudom, hogy nem, de azért köszi)

Egyetlen kérdés nem hangzott el akkoriban: Szerinted ez rendben van, vagy menjünk el orvoshoz?

Ennek pedig nem az érzéketlenség volt az oka, hanem az, hogy a nem látványos mentális problémákról akkoriban nem beszéltek az emberek, nem volt a köztudatban. A depresszió azért már ismert volt, de a pánik, generalizált szorongás, mint kórkép egyáltalán nem. Anyukám kétségbeesett, amikor egy év után hazajött, és meglátta, hogy nézek ki. Kivitt magukhoz, de előtte még elvitt egy orvoshoz, aki közölte a diagnózist. Ott indult el és hosszú, családi tragédiák miatti megszakításokban bővelkedő évekbe telt, mire megtanultam kezelni, vagy épp elfogadtam valami mankót, ha úgy adódott, hogy az egészségem forog kockán.

Ma 50 kiló felett vagyok -  ha rosszabb időszakom van, rögtön kapcsolok, és ha kell, segítséget kérek. Ahol csak tudom, elmesélem a történetemet, hogy aki szenved, az tudja, nincsen egyedül. És hogy nem feltétlenül kell az embernek mindent magának megoldania. Lehet, és kell is segítséget kérni. De legfőképp, sosem szabad szégyenkezni sem a külső, sem a belső viharaink miatt.