Ha lemaradtál volna a Morgan kontra Holliday csörtéről, ami az elmúlt hetekben lázban tartotta a Twittert, akkor röviden összefoglalom az eseményeket. Elöljáróban annyit, hogy én, aki képes vagyok kínosan sok időt eltölteni azzal, hogy a lehető leghülyébb és leglényegtelenebb témákban zajló celebdrámák részleteit bújom, először a minibotrány okozta kéjes borzongás jegyében vetettem bele magamat az olvasásba.

tea.gif

Forrás: Talk WW Production Inc.

Az egész azzal kezdődött, hogy a Good Morning Britain műsorvezetője, az 53 éves Piers Morgan a Cosmo címlapot meglátva elkezdett arról tweetelni, hogy Tess Holliday testalkata egyáltalán nem egészséges, ő maga sem lehet egészséges, és nem szabadna „példaként” a címlapon szerepelnie. Tess válaszul feltöltött magáról egy fehérneműs képet, amihez azt írta: „Looking good”, majd a sorozatos tweetekre azzal reagált, hogy azt írta Morgannak, a megszállottsága már gyanús, és lehet, hogy egyszerűen csak bejönnek neki a teltebb csajok, azért foglalkozik vele annyit. Mire Morgan azt írta, hogy nem arról van szó, hogy Tess bejön neki, hanem hogy aggódik érte. Milyen kedves tőle…

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

T E S S (@tessholliday) által megosztott bejegyzés,

 

Miközben Morgan a témára teljesen rápörögve nyílt levelet kezdett pötyögni otthon, a némileg relevánsabb véleménnyel bíró plus size modell, Ashley Graham is megszólalt a témában, és szintén kritizálta a nem csak túlsúlyos, hanem elhízott kollégáit, igaz, ő némileg árnyaltabban tette: szerinte meg kellene találni az egyensúlyt, mert amilyen káros volt, hogy néhány éve csakis 50 kilós lányok léphettek kifutóra, ugyanolyan rossz lehet az az üzenet is, hogy semmit nem kell tennünk a testünkért, mert „jól van az úgy, ahogy van”, a több milliós követő táborral bíró modellek felelőssége pedig szerinte különösen nagy a témában.

A Daily Mailben közölt nyílt levélben aztán már Morgan is próbálta megmagyarázni, hogy mire is gondolt, és bármennyire rosszul esik is, el kell ismernem, hogy van egy-két pont, amiben igaza van, úgyhogy itt letettem a teámat, kimásztam a #dramaqueen lelkiállapotomból, és elkezdtem kicsit komolyabban elgondolkodni a témán.

Morgan felveti például, hogy bár nem az a célja, mégis tudja, hogy Tess rajongói között lesznek, akik egyszerűen body-shaminget kiáltanak, és úgy állítják be őt, mintha valami ősbunkó lenne, meg sem hallgatva, hogy mit akar mondani.

Ez persze így is történt, Morgan magára hívta a népharagot a közösségi oldalakon, ami elgondolkodtatott azon: oké, hogy simán lekövérezni valakit, aki nem illik bele a 90-80-90 fazonba nettó baromság, de azért az is erős, hogy keresztre akarnak feszíteni mindenkit, aki megszólal a témában.

A levélben Morgan szól a divatmagazinok szerkesztőinek felelősségéről is, és bár a konkrét szerkesztők szerintem semmiképpen sem hoztak rossz döntést azzal, hogy Tesst a címlapra tették, úgy általában véve a média szerkesztői és döntéshozói abban valóban sárosak, hogy a női testet még mindig kilókban és centikben mérjük ahelyett, hogy a tartalmuk határozná meg őket.

És igen, a műsorvezetőnek teljesen igaza van abban is, hogy a 136 kilós, 160 centis modell testsúlya nem egészséges, a 40-es testtömegindex kóros elhízást jelent. De nekünk mi közünk ehhez, ha van egyáltalán? 

Na és ha beteg, akkor mi van?

Piers Morgannak ha semmi másban nem, abban neked is igazat kell adnod, hogy kimondani, hogy Tess Holliday súlya nem egészséges, még nem body-shaming vagy fat-shaming, egyszerűen csak egy orvosi tény. Tess kórosan elhízott, és ez nem egy szégyenbélyeg, ez egy orvosi kategória, önmagában nem mond el többet valakiről, mint az, hogy allergiás a diófélékre vagy huszonkét évesen vették ki a vakbelét.

Tess Holliday ilyen értelemben nem egészséges. A kérdés csak az, hogy ez baj-e? A beteges egészségkultuszon (sic!) szerencsére kezdünk túllépni, bár elég csak megnézni például a modern kori amerikai elnökválasztásokat, meg hogy kampánymenedzserek egész csapata mekkora energiát fektetett abba, hogy eltitkoljanak például egy sima gerincbántalmat is, hiszen beteg, tehát gyenge embert nem fognak elnöknek választani.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

T E S S (@tessholliday) által megosztott bejegyzés,

Ma már egyre többen és egyre nyíltabban beszélnek arról, ha valamilyen krónikus betegségük van, valamilyen műtéten estek át, és a tabu szépen lassan lekopik a „láthatatlan” betegségekről is. Azok a kórok viszont, amikről a társadalom valami alapján eldöntötte, hogy az egyén felelőtlensége következtében alakultak ki, még mindig cinkos összenézéseket, vagy elsuttogott megjegyzéseket hoznak magukkal. „Hát igen, le kellene fogynia.” „Ha többet mozogna, nem lenne depressziós.” „Nem is csoda, hogy nem érzi így jól magát a bőrében.”

Míg egyes betegségek együttérzést váltanak ki az emberekből, a depressziót és a túlsúlyt sokan még mindig úgy kezelik, mintha az érintettek egyfajta jogos büntetést kapnának a cselekedeteik következményeképpen.

Való igaz, hogy nagyon sok betegség esetében az életmódnak is van ilyen vagy olyan szerepe, de azért ez szinte sohasem kizárólagos, azt pedig eldönteni, hogy valaki tehet-e az állapotáról vagy sem, minimum problémás.

Holliday például hetente négyszer edz egy sztáredző segítségével, és elmondása szerint az étrendjére is nagyon odafigyel. Ilyen értelemben tehát ő például sokkal többet tesz az egészségéért, mint én, de ha én szerepelnék a Cosmo címlapján, legfeljebb azt kérdeznék, hogy hogy a fenébe kerültem oda, azt nem, hogy adjak számot arról, mit ebédeltem, szoktam-e esténként kimenni a konyhába még egy kis nasiért, és le tudok-e futni egyhuzamban 12 percet?

Tess Holliday súlyával egészségügyi szempontból nyilván van probléma, ezt senki nem vitat(hat)ja, de amíg nem kérdezzük meg minden egyes címlaplánytól, hogy mikor volt utoljára fogászati szűrésen, ellenőrzi-e rendszeresen a vércukrát és odafigyel-e, hogy minden nap legalább két liter vizet megigyon, addig a túlsúlyos vagy elhízott modellektől sincs jogunk számon kérni, hogy ők mit tesznek a testükért.

Szerintem van helye a magas (és alacsony!) BMI-vel bíró lányoknak is a címlapokon, ahogyan a színes bőrűeknek, protéziseseknek, ilyen-olyan különbözőséggel bíróknak is, és igen, a látható vagy láthatatlan betegséggel küzdőknek is. Elég durva lenne, ha mielőtt valakiről divatfotót lőnek, be kéne mutatnia egy teljes labort, és ha valamelyik értéke mellett megjelenik az X, akkor nem elég jó a címlapokra termett übermenschek közé. Az viszont üdvös dolog lenne, ha a celebek, Insta-guruk és influencerek nem csak üres bábok lennének, hanem valóban olyan példaképek, akik felelősségvállalásra, öngondoskodásra, önszeretetre buzdítanak, mert elfogadni, hogy mindenkinek vannak bizonyos testi adottságai egy dolog, és hagyni, hogy akármi történjen a testünkkel, mert elhanyagoljuk, meg egy másik – ebben meg Morgannak van igaza.

De azért még nem lesz ő a bölcset szóló fehér férfi, aki végre megmondja, mit kéne csinálnia a testükkel a nőknek.

A fentiekkel együtt persze muszáj kimondani azt is: igen, tudom, hogy marha idegesítő, hogy már megint egy fehér férfi érezte úgy, hogy éppen ő az, akinek feltétlenül el kell mondania a véleményét – mit véleményét, az igazságot, ami nyilván nála van! – egy másik ember (nő!) testéről.

Nekem soha nem volt gondom a súlyommal (a testemmel nyilván igen, de a súlyommal nem), és még így is pontosan tudom, mennyire idegesítő és tenyérbemászó tud lenni, amikor valaki úgy beszél a testedről, mintha bármi köze is lenne hozzá. Mivel én magas és vékony alkat voltam mindig, kamaszkoromban meg pláne, én is legalább ezerszer hallgattam meg rokonoktól, ismerősöktől de totál ismeretlenektől is, hogy eszek-e én rendesen, jaj hát elvisz a szél, és különben is milyen kis törékeny vagyok. Mivel a túlsúllyal szemben a vékonyság témája nem forró krumpli, sokan úgy gondolták, akár előttem, nekem is viccelődhetnek azzal, hogy milyen kis vékonydongájú vagyok, és nem szerettem, nagyon nem. Ahogy nem szeretem például, ha ismeretlenek hozzámérnek vagy a megkérdezésem nélkül fizikai kontaktba lépnek velem, ugyanúgy zavar az is, ha a testemről beszélnek, amihez semmi közük, mert mondjuk ki nyíltan: ez egyszerűen bunkóság.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

T E S S (@tessholliday) által megosztott bejegyzés,

 

Szóval persze, Piers Morgan atyáskodó, okoskodó stílusától nekem is kinyílik a bicska a zsebemben. De az, amit mond, talán nem teljes mértékben hülyeség, még ha nem is gondolom, hogy száz százalékban igaza van. Talán még ötvenben sem. De arról tényleg érdemes lenne beszélni, hogy most, amikor megindult végre valamiféle folyamat, és a média elkezdte az emberek és emberi testek sokféleségét ünnepelni, tényleg történt-e változás, vagy még mindig csak formákat és idomokat teszünk a címlapokra?

A body positivity mozgalom kétségtelenül az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi évtizedekben a szórakoztatóiparban történt, de az lenne az igazi, ha nem csak beállított Insta-fotókon és Cosmo címlapokon imádnánk azokat a testeket, hanem elkezdenénk őket olyan fontosnak látni, hogy tegyünk is értük, törődjünk is velük, elsősorban mindenki a sajátjával, persze. És közben élvezzük ki, amit rajtuk keresztül élvezni tudunk: a jó kajákat, a szabadságot, a habos fürdőt, a szexet, a táncot, a napsütést meg az összes többit. Minden formában.