Emlékszem, amikor a keményen fogyózó hónapjaimat éltem, kipróbáltam mindenféle diétát, és egy ideig azt az elvet is követtem, hogy hetente egyszer megengedtem magamnak egy "csalónapot". Ilyenkor mindent megettem, ami csak elém került: fagyit, chipset, pizzát, kenyeret, sós-zsíros fogásokat, szóval tényleg mindent. Aztán egy jó nagy adat lelkiismeret-furdalással és öngyűlölettel zártam a napot -  és kezdődött minden elölről. 

Szerencsére hamar rájöttem, hogy ennek ilyen formában nem sok értelme van, de sajnos a csalás, a törvényszegés, a bűnözés fogalmai mégis ottragadtak a szótáramban. És nemcsak az enyémben: mindegyik ismerősöm, rokonom, kollégám és barátom, aki valaha megpróbált egészségesen élni vagy fogyózni, használta már előttem ezeket a kifejezéseket. Van, aki csak kicsit bünteti magát, más művészi szintre fejleszti a mazochizmust. Van, aki mozgással, mások koplalással, megint mások lelki bántalmazással kompenzálnak.

És ez a jelenség már önmagában bőven elég ahhoz, hogy egy kicsit fejtegessük a dolog indokolatlan mivoltát. Ha józan paraszti ésszel belegondolunk, hogy miért büntetjük magunkat akár csak szavakkal azért, mert valamit jólesett megenni, nehéz megtalálni a választ. Talán mert valójában az egésznek semmi értelme.  

Megszegni a diétát, az előírt étrendet, az bűn? De hát azért szegjük meg, mert valami rossz, valami hiányzik, valami rosszulesik, valami elromlott. Nem pedig azért, mert rosszak, vagy gyengék, vagy csalók vagyunk...

Erről a hozzáállásról szól a Runner’s World egyik - szerintem - legfontosabb cikke is: megkérdezték egy neves dietetikust, John Mazurt, hogy mi a véleménye a cheatday-ről, vagyis a csalónapról.

Inkább törődésnapoknak kellene hívnunk csalónap helyett. Hiszen mi benne a csalás? Pont ezért nem szeretem a diéta és fogyókúra szavakat sem: olyan jelentést hordoznak, ami eleve valami rosszat sugall.

Mazur szerint ezeknek a napoknak, étkezéseknek az a céljuk, hogy olyan tápanyagokat is fogyasszunk, amiket máskor, más helyzetben nem vinnénk be a szervezetünkbe. Kihangsúlyozza: ha minden ilyen alkalom féktelen zabálásba torkollik, akkor valamit eleve rosszul csinálunk. Hiszen a megvonás később kompenzálást szül.  

És ez tök logikus. Minek büntessem magam, ha egyszerűen annyira kívánom a szénhidrátot, hogy muszáj megennem egy adag finom olasz tésztát? Miért érezzem magam rosszul, ha jóízűen elnyammogtam néhány kekszet? Ettől bűnöző leszek? Vagy csaló? Vagy törvényszegő? 

Képzeld el a szitut: éppen ezerrel azon igyekszel, hogy tartsd magad az egészséges életmód alapelveihez, sportolsz, sok vizet iszol, sok zöldséget eszel. Egyik nap hazamész, és majd’ elepedsz egy isteni adag rakott krumpliért. Mit csinálsz? Az egyik lehetőség az, hogy fogod magad, és betolod a sütőbe a jénait, jó sok krumplival és kolbásszal megtömve. Aztán eszel belőle egy adagot. A másik az, hogy küzdesz, eszel egy kis csírasalátát, vársz még jó pár napot, elnyomod az éhséged, aztán két hét múlva csinálod meg a rakott krumplit, és az egész jénait megeszed. És utálod magad, amiért megtetted.

Miért nem eszel inkább ma valamennyit, és térsz vissza holnap a kedvenc zöldségeidhez? Ez nem kihágás lenne, de még csak nem is szabálysértés, inkább csak egy kis figyelem, amit magadra fordítasz.

De ha kell még egy érv, tessék: ha belegondolsz, alig van olyan ember ezen a bolygón, aki ne evett volna még egyszer sem valami nagyon finomat, ami azért annyira nem volt egészséges. Akkor most a 7 milliárd csaló világában élünk? 

Nem. Csak emberek vagyunk, akik igenis megérdemlik, hogy egyenek, ha éhesek. Meg azt is, hogy ezt soha többé ne kelljen bűnözésnek hívniuk.