"De gyönyörű baba, milyen szép nagylány/nagyfiú lesz belőle" - hallottam már vagy ezerszer, amikor a környezetemben újszülött jött a világra. Azzal a dicsérettel, hogy "te olyan szép vagy, tuti gyönyörű kisbaba voltál" pedig én illettem már mást. Mert a babák tényleg cukik. Cukik, de nem mindegyik szép. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy én is meglehetősen előnytelen külsővel érkeztem erre a világra. 

4.5 kilóval, 60 centivel születtem. A szüleim mesélték, hogy a kórházban tévéképernyőn mutogatták az aznapi újszülötteket a folyosón várakozó rokonoknak, és amikor én következtem, furcsa dolog történt: nem fért bele a fejem a képkivágásba. Óriási voltam, hatalmas fejjel, meglehetősen mohó arckifejezéssel. Nem voltam olyan bájos, mint a többiek, és akkor még finoman fogalmaztam.

De anyámék imádtak, meg nyilván a rokonok is, csak kicsit megijedtek szegénykék. De azt is tudom (legalábbis sajnos már hallottam róla), hogy egyes szülők hajlamosak teljesen kétségbeesni, ha a gyermekük nem születik olyan tökéletes külsővel, mint amire előzőleg számítottak. (Persze nehéz méhlepénnyel beborítva szépnek lenni, de azért van, akinek összejön.) De van ennek bármi jelentősége? Akit megcsodálnak a szülőszobán, annak lesz később a legcsinosabb pofija? Nem-nem!

Létezik egy kutatás, ami ezt a témát vesézi ki. Régebben egyébként már rájöttek, hogy ha egy öt-tízéves gyermek szép, akkor valószínűleg felnőttkorában is az lesz – de ez a vizsgálódás most egészen a születésig tekint vissza.

108 végzős gimnazista fotóit hasonlították össze a születésük után készült képeikkel, és érdekes végeredmény született: egyáltalán nem találtak semmilyen összefüggést a gimisek attraktív megjelenése és a születésükkor készített fotóik között. Egy csomó kevésbé szép babából lett tök szép arcú srác vagy lány, és fordítva: jó néhány nagy szemű, szép ajkú, cuki babából lett kevésbé szép fiatal felnőtt. És persze volt, aki szép babából szép felnőtté érett, meg olyan is, aki kevésbé megnyerő külsővel jött a világra, és az évek múltán sem lett bájosabb.

Egy valami tehát biztos: a vonások, a szépség jellemzői nem mutathatók ki kisbabakorban. Szóval kétségbeesett anyukák, apukák, rokonok, barátok, ne keseregjetek! Nem kell kétségbe esni a gyerek külsején, sőt!

Volt egyébként egy érdekes mellékvágánya is a kutatásnak: azok, akik egyetértettek abban, hogy egy baba szép, közel sem ugyanígy szavaztak az adott gyermekek 18 évvel későbbi fotóira. Ennek a Psychology Today cikke szerint a "bababájhoz" van köze: egy újszülöttet ugyanis sokkal kevésbé vagyunk hajlamosak csúnyának  látni, mint egy 18 éves kamaszt.

Bárcsak megmutatta volna valaki ezt a kutatást a szüleimnek! Bár tudom, hogy ők gyönyörűnek láttak engem, azért legalább a rokonok megnyugodtak volna, hogy nem, nem lesz mindig négyszer akkora a fejem, mint a testem, és nem lesznek hosszútávú problémák az arcom puffadtságával sem.