A 19. századi Magyarországon a női létnek, pontosabban az úrinői létnek megvoltak a maga szigorú szabályai, amiktől nemigen lehetett eltérni, ha egy hölgy megbecsült tagja akart maradni az úri társaságnak. A legfelsőbb kör asszonyai rendszerint délelőtt keltek, és habos-babos csipkés pongyolát öltöttek. Ha nem mentek teniszezni, lovagolni vagy sétálni, akkor csak az ebédhez öltöztek fel és ebben a ruhában maradtak délután is. Kivéve akkor, ha társaságot fogadtak, vagy ők mentek látogatóba.

A vacsora csak és kizárólag estélyiben volt elképzelhető, bár ha nem voltak vendégek, megfelelt a már többször viselt darab is. Az 1860-as évek nőideálja a törékeny, hófehér bőrű 20-30 év közötti fiatalasszony.

Úri társaságban közönségesnek számított a smink, ezért ez tilos volt az előkelő asszonyok számára. Ha valaki nagyon trükközött mégis, az megcsipkedte az arcát - ez volt a pirosító.

Arcfestést ebben a korban ugyanis kizárólag a kurtizánok használtak, akiket néha azért a hintókból kilesve valószínűleg kicsit irigykedve bámultak az úrihölgyek. Ők ugyanis akkor sem szégyenlősködtek, ha szépítkezésről volt szó, bevetettek mindent, ami a korban rendelkezésükre állt: sminkeltek, púdereztek és el is értek mindent, amit akartak. A legprofibbak csillogásuknak köszönhetően királyi ágyakig jutottak és hatalmas vagyonra tettek szert.

A "festett képű" nőket sokáig megszólták, a vidéki településeken még a 20. század közepén is rossz néven vette a faluközösség a sminkelést.

A fiatal lányok azért leleményesek voltak: az arccsipkedős trükköt ők is jól ismerték, az ajkaikra pedig piros krepp-papírt szorítottak, így festették ki rúzs híján.

De kanyarodjunk vissza az arisztokrata hölgyekhez: öltözködésükben az egyszerűségre törekedtek, és betartották a szabályokat. Rendkívül fontos volt számukra az összhang, a kiegészítők minősége. Lenézték a középosztálybelieknél szokásos fekete harisnyát és cipőt, ők öltözékhez illő pasztell színű cipőt és harisnyát viseltek. A fűző persze elmaradhatatlan volt. Kalapjuk nem lehetett feltűnő, és a korízléshez képest mindig kevésbé díszített volt. Annyi ruha lógott a szekrényükben, hogy még a mai divatinfluencerek is megirigyelnék, hisz 1-1 feltűnőbb darabot csak egyszer-kétszer viselhettek. A pénzről nem előkelő dolog beszélni a korban, ezért megsaccolhatatlan az az összeg, amit öltözködésre költöttek. 

A középosztálybeli polgársághoz tartozó úrinőkre kicsit más szabályok vonatkoztak, ők nem diktálták, hanem követték a - természetesen az arisztokrata hölgyek által meghatározott - divatot.

Egy tisztességes úrinő a szobáját csak tetőtől talpig felöltözve hagyhatta el reggel. Hálóruhában, fésülködőköpenyben csak a férj láthatta, maximum a szobalány. Addig nem is volt semmi gond, míg a hálóban mosakodott és ott is végezte el egyéb szükségleteit. A fürdőszoba és az angol wc megjelenésével első útja viszont már a fürdőbe vezetett, de csakis pongyolában, amin ráadásul nem lehetett semmi csicsa, mert az erkölcstelennek számított.

A hajviseletre nagy gondot fordított: hiszen egyetlen tisztességes nő sem jelenhetett meg kibontott hajjal. Reggelinél zárt háziruhát öltött, ami megfelelt a takarításhoz, főzéshez is. 

Délelőtt a cseléddel vásárolni ment, vagy korzózni. Ebéd után a barátait fogadta, ha nem, akkor elment „shoppingolni”, azaz a ruhaszalonokat, divatboltokat járta. Az I. világháború előtt, ha valaki adott magára, akkor is átöltözött, ha nem várt senkit. Krúdy írta Blaha Lujzáról: „déltájban, amikor a vizitelések ideje elkövetkezne: fekete ruhát öltött, mint a régi magyar világbeli asszonyok”. A két világháború között ez már csak az idősebb asszonyokra volt jellemző. Este akkor öltöztek át, ha programjuk volt, természetesen alkalomhoz illően. 

A 20. század elején a divat-világtörténelem egyik legfontosabb változása zajlott le a női öltözködés terén, ekkor lazultak ezek a merev szabályok is, amiben emancipáció, a technikai fejlődés, a háborúk, a tömeggyártás elterjedése, a fűző elhagyása, az egyre több dolgozó nő megjelenése is közrejátszott.

Ráadásul az arisztokrácia is „hígult”, sokan lecsúsztak a gazdasági válságok, háborúk következtében, míg az alsóbb rétegekből sokan meggazdagodtak, az ipari forradalom és technológia fejlődésének köszönhetően. Leginkább beházasodással keveredtek össze az addig élesen elválasztott osztályok, például, amikor egy elszegényedett arisztokrata a hozomány miatt elvett egy „újgazdag” lányt. Ez pedig a korábbi szigorú szabályokon is sokat lazított. Az "úrinőség", mint olyan, manapság már sokkal inkább viselkedés, mint öltözködés kérdése, de a kifejezést körüllengő varázs, és tisztelet a mai napig megmaradt a köztudatban.

 

Felhasznált irodalom:
F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok
Mindennapi élet a 30-as években