Ez az egész szerintem férfifüggő. Vagy inkább pasikorszakoké talán: azért a jónőről alkotott elképzelés nem ugyanaz férfiként és kamaszkorban – elég bemenni egy fiúkollégium valamelyik szobájába, és végigtekinteni a falakon. A plasztikcsodák majd kiszúrják az ember szemét – ez minden, csak nem bájos. Márpedig egy jó nő szerintem az (mármint bájos).

Különben meg ez sem pontos: a dolog megfoghatatlan, mint a jeti. Mert nem a külsőről szól, vagy nem csupán a külsőről - bár tény, hogy vannak olyan csajok, akiket még a vakvezető kutyák is megbámulnak.

De annyira nyilvánvaló, nem? Ki a jó csávó például? Van egy ilyen típus, vagy mi? Argentínába szökött náci tudósok svájci csúcstechnológiával fejlesztik őket földalatti bunkerekben?

Jó nő az, aki nekem tetszik. Meg aki magának.

Persze ha tudnám, PONTOSAN mi tetszik, nem egy macskával élnék. Oké, persze tudom, de milyen jó lenne, ha lenne egy képlete a jó nőnek, nem? Vagy komponálni lehetne egyet akkor például – és amit én csinálok, az olyan, amilyet szeretnék.

De a külső tényleg nem minden, sőt, bizonyos dolgok nélkül valójában semmi. Amikor egy "jónőről" kiderül, hogy érzékenysége fadarabnyi, és buta, de BÜSZKE arra, hogy buta, na, az mindenesetre csalódás. (És nekem például az is, ha nem szereti a Kuroszava-filmeket, de ez már az én egyéni problémám.)

Na, de mi van még. Például egy mértékegységes viccem - de azt inkább a legvégére hagyom.

A probléma megoldása közben egyre távolabb kerül, én meg csak ordibálok utána, mint a Tom Hanks a Számkivetettben egy Wilson nevű kézilabda után. De tény: aki rendben van magával, az tutiságos - akármekkora közhelyek is a "kisugárzás", a "belső szépség" és a "harmónia".

Az a baj ugyanis a közhelyekkel, hogy egyik-másik megrázza magát – és hopp, igaz lesz.

Mert ha valaki rendben van magával, az tényleg látszik  - és szebbet csinál akármelyik nőből bármelyik instatopmodellbárónőnél. Ja, és a bájosság mértékegysége a fentiek értelmében szerintem: a gigabáj’.

Nem kell megköszönni.