„A tökéletlenséged tesz tökéletessé.” „Nekem is pont ilyen hegem van. Imádom ezt a képet!” Perrie Edwards, a The Little Mix énekesnőjének fotója alá sorban érkeznek a támogató kommentek.

Néhány évvel ezelőtt Edwards még egy interjúban azt mondta, hogy nem szívesen mutogatja a hasát, mert gyerekkorában több műtéten is átesett – egyszer meg kellett hosszabbítani a nyelőcsövét, hogy a táplálkozás a későbbiekben ne okozzon problémát neki – és zavarják az ebből visszamaradt hegek.

Most viszont egy olyan képet osztott meg, amin nem csak a hasa közepén végighúzódó sebhely, de még a szeplői is látszanak, amiket a korábbi fényképein általában smink fedett. „A sellőknek hegei és szeplői vannak. Fogadd el őket… Szerintem gyönyörűek!” – írta a képhez.

 

Perrie Edwards ✌️🌻 (@perrieedwards) által megosztott bejegyzés,

Persze, lehet azt mondani, hogy Perrie-nek így is fantasztikus teste van, és azért nem kell olyan nagy önbizalom ahhoz, hogy ezt megmutassa, de szerintem ha bárki egy kicsit magába néz, gyorsan rájön, hogy néha az egészen jelentéktelen tökéletlenségeink miatt is mennyit tudunk aggódni. Ami másokon apróság, azt a saját testünkön igazi csapásként és nagyon is valós problémaként élhetjük meg, ráadásul a hegek még a merészebb, előremutatóbb divatügynökségek listáján sem szoktak az „előny” rovatban szerepelni.

Elfogadni azt, hogy valami lesz a testeden, ami „nem szép”, és tudod, hogy ez végérvényesen így is marad, nem mindenkinek egyszerű. A tavalyi laparoszkópos műtétem előtt nekem a nagyon is valódi és őszinte félelmeim között nem annyira a műtét utáni fájdalom, hanem annak tudata szerepelt, hogy ezentúl lesz egy heg a hasamon. És lehet, hogy nevetségesnek tűnik komolyan aggódni egy három centis vágás miatt, de nekem tényleg meg kellett dolgoznom azért, hogy elfogadjam: az óriásplakátokon kivillanó tökéletes simaságú hasak az én esetemben most már mint lehetőség sem szerepelnek. Egyszerűen én nem vagyok benne ebben a játékban többé. „Hibás” lettem.

 

Margit Zabolai (@margitzabolai) által megosztott bejegyzés,

Aztán persze helyretettem magamban a dolgokat, és ma már egyáltalán nem zavar a sebhelyem, sőt. Megtanultam úgy nézni rá, mint egy emlékeztetőre: 4 kórházi nap árán megúsztam valamit, amibe 100 évvel korábban akár bele is halhattam volna. A striák a combomon emlékeztetnek arra az útra, ahogyan kislányból nővé cseperedtem, az ujjamon lévő, korcsolyázós balesetből visszamaradt hegek egy nagyon jó barátnőmmel töltött délutánt juttatnak eszembe, aki azóta messzire költözött, és csak ritkán láthatom.

A testem nem tökéletes, de története van, és ennek a lenyomatát hordozza is magán. Én ma már ilyennek látom a bőrömet, és remélem, hogy a Perrie Edwards-éhoz hasonló posztok másoknak is segítenek, hogy ilyennek lássák magukat.