A stresszről rengeteg kutatás kimutatta már, hogy nem tesz jót nekünk, se kívülről, se belülről. Az egyik híres tudományos kísérlet például a hajhullásról szólt: megvizsgáltak 50 nőt, akiknek az egyik fele hajlamos volt a hajhullásra, míg a másik fele nem. Gondolom kitalálod magadtól is a végeredményt: a problémás csoportba tartozók jóval többet stresszeltek, mint a ‘hajügyileg’ kiegyensúlyozottak. 

Felsorolhatnék még kismillió ilyen kutatást: volt, amelyik az akné kialakulásáért nagy mértékben felelhet a stressz és a szorongás, volt, amelyik az őszülést kötötte hozzájuk, és olyan is, amelyik az elhízás és a munkahelyi belső harcok (amik szintén nem kevés feszkóval járnak) között talált összefüggést. 

Szóval van baj, ezt eddig is tudtuk. De mi ennek a lélektani háttere? 

A Tonic.com egyik cikke szerint az első, és leglényegesebb tényező - ami ellen nem mellesleg tenni is tudunk - az, ha bántjuk magunkat a szorongás közben, illetve következményeként. Én nagyon tudok ezzel azonosulni, van benne igazság, hiszen  gondolj csak bele: az aggódás, a stressz mindig megmutatkozik valamilyen fizikai tünetben. Vagy rágjuk a körmünket, vagy ráncoljuk a homlokunkat, vagy időt veszünk el magunktól (és így lehetőséget az értelmes döntésekre), vagy eszünk, hogy oldjuk a feszkót, vagy épp az ellenkezője - mindenkinek megvannak a maga démonai. 

Nem mindegy, hogyan kezeljük őket, sőt talán még fontosabb, hogy egyáltalán észrevesszük-e. hogy valami nem oké. 

Persze nem szeretnék ezen a téren észt osztani, hiszen ha valaki, akkor én aztán tényleg csutkára rágom a körmeim para szitukban. Régen a szorongást, meg a szorongás miatti pótcselekvéseket azzal magyaráztam, hogy én márpedig ilyen típus vagyok, meg a kaja iránti vágyamat is csak örököltem, ja, és az a ránc a homlokomon durvább napok után nyilván azért van ott, mert rossz a genetikám és hamarabb öregszem, mint bárki körülöttem. Aha.

Na, ezeket próbálom most már redukálni, és inkább venni a bátorságot arra, hogy beismerjem magamnak: túl sok a stressz. Túl. Sok. Kész. Azért ez már önmagában is egy lépés, nem? 

A másik ok, amit a Tonic.com cikke említ, egy kicsit tudományosabb a stresszfejtegetésemnél, de annyira ez sem bonyolult: amikor ugyanis a kortizolszintünk megemelkedik (ez a hormon felelős leginkább a stresszért), olyan biológiai változások történnek bennünk, amik - és ez a durva - már azonnal kihathatnak a külsőnkre. 

A kortizol (azon kívül, hogy kell a túléléshez) szemét kis cucc: fogja magát, és mindenhol felborít mindent, ami csak az útjába kerül (persze csak akkor, ha tényleg durván túlaggódod magad). Képes felgyorsítani az őszülést, hullhat tőle a haj, de még a bőr regenerálódását is gátolja. Emiatt van az, hogy szorongós periódusokban kevésbé gyógyul a bőröd az pattanások után, és ilyenkor szárazabbnak, érzékenyebbnek, élettelenebbnek érzed.

De hosszú még a lista: nő tőle az étvágy (hiszen a test folyamatosan azt érzi, hogy túlélési üzemmódba kell kapcsolnia), csökken a libidó (mert hát ki akarna szexelni ekkora krízisben), felgyorsulnak az öregedési folyamatok. A legdurvább szerintem mégis az a kutatás, ami arra a következtetésre jutott, hogy a pasiknak egyértelműen azok a nők jönnek be jobban, akiknek alacsony a kortizolszintjük. Magyarul a stressz és a következménye, a szorongás még a párválasztásba, pártalálásba is beleszól. Ez pedig így már halmozottan hátrányos helyzetet jelent.

Persze nyilvánvalóan az az elsődleges, hogy belül egészségesek legyünk, de azért az is érdekes, hogy valóban mennyire látványosan nyomot hagyhat a külsőnkön, hogy éppen hogyan érezzük magunkat. Szerintem ez valahol jó is. Egyrészt, ha megfordítjuk a dolgot, akkor a nyugi, a stresszmentesség, a feszültségoldás nem csak arra jó, hogy lelkileg és mentálisan jobban legyünk, hanem még szépít is, hurrá! Másrészt így folyamatos visszajelzést kaphatunk arról, ha valamit máshogy kéne csinálni. "Csak" annyi a dolgunk, hogy észrevegyük a jeleket.