Felnőtt fejjel már sok mindent másképp látok, mint tiniként, vagy gyerekként, és ezek közé tartoznak azok a kis megjegyzések, gonoszabb viccek, furkálódások, amiket a családtagjaimtól kaptam az évek során. Tudom, ha a nagypapámnak anno el akartam volna magyarázni, hogy mi az a body shaming, nagyokat pislogott volna rám. Pedig én magam sem tudtam, csak éreztem, hogy mikor a súlyom miatt kritizál, hogyan lesz rajtam úrrá valamiféle megmagyarázhatatlan szégyenérzet.

És ha azt mondtam volna, hogy „papus, amikor azt mondod, hogy jobban tenném, ha eltakarnám a hurkás kis karjaimat, azzal tökre megszégyenítesz, és lelkileg olyan, mintha belém rúgnál”, tuti, hogy nem értette volna, hogy miről beszélek, hiszen ő csak viccelődni akart.

Mert közben tudom, hogy imádott engem. Ugyanakkor a testszégyenítés igenis a lelki erőszak egy formája, még ha a másik fél gyakran építő kritikának is szánja. Ráadásul még úgy is érezheted, hogy valahol jogosan kapod az ívet, vagyis ez jár neked, mert hát tényleg nem vagy tökéletes alakkal megáldva. Ami neked a bántó szó, az más számára segítő szándék. Csak egy a bökkenő: ha van egy fiatal lány, aki, tegyük fel, 13 évesen áll a tükör előtt, és azon agyal, hogy vajon fog-e az életében találkozni olyan fiúval, aki majd meg akarja csókolni, akkor az olyan megjegyzések, hogy „a fiúk nem az ilyen husi lányoknak szeretnek udvarolni” , igencsak pusztítóak tudnak lenni.

Cserébe, miután mégis elcsattan az első csók, - ráadásul nem is akárkivel, hanem az osztály egyik legmenőbb srácával - akkor ismét  bekúszik egy gondolat: hogy lehet az, hogy egy ennyire helyes srác méltónak tartott az első csókra, mikor a szüleim megmondták, hogy így senkinek sem fogok kelleni?

És onnantól fogva ez a gondolat egy életre befészkeli magát, és felnőttkorban is ott kísért. Főleg, ha még 30 felett is jön a nagynéni, és csupa jó szándékkal a szemében odasúgja, hogy én is nyugodtan ehetek a sütijéből, ugyanis se liszt, se cukor nincs benne.

Ugyanakkor nem csak én vagyok érzékeny erre a témára, egyre többször tapasztalok hasonló reakciókat az ismeretségi körömben is. Egy konkrét példa a közelmúltból tökre belém égett: éppen az egyik barátnőmet dicsértem, hogy milyen vékony, mire egy pillanat alatt befeszült, és kért, hogy ne mondjam ezt többet. Néztem rá hülyén, hogy WTF, nők ezrei azért küzdenek, hogy legalább egyszer az életben hasonló bókot kapjanak, mire ő kifejtette: az anyja nem száll le róla a vékony testalkata miatt, folyamatosan megjegyzéseket tesz rá, és már gyomorgörccsel ül le a családi ebédre, mert tudja, az anyja fél szemmel azt lesi, hogy a 39 éves lánya eszik-e rendesen. Ha nem, akkor pedig jönnek a megjegyzések, miszerint:

ha így folytatod, mehetsz a gyerekrészlegre ruhát venni magadnak.

Mit tippelsz, mennyire jön meg a csaj étvágya a hasonló megnyilvánulásoktól?

És hogy mit tehetsz, ha a következő szülinapi találkozón a nagymama szóvá teszi, hogy kezdhetnél valamit az arcoddal, nem vagy már kamasz, hogy ennyi pattanásod legyen? Nyilván minden eset és család egyedi, de elmondom, hogy nálam mi segített. A megjegyzések, sunyi pillantások persze nem szűntek meg, de mióta próbálok ezen a téren kicsit tudatosabb lenni, sokkal jobban érzem magam.

Először is, kerek perec megmondtam, hogy mik azok a mondatok, amik fájnak, és senkitől nem szeretném őket hallani, mert csak az önbecsülésemet vágják gajra. Onnantól kezdve, hogy nemcsak némán halmoztam magamban a sértettséget, - amit utána egy szelet búfelejtő sütivel nyomtam el - hanem néha szépen, néha csúnyán, de hangot adtam az érzéseimnek, javulni kezdett a helyzet.  

A másik, ami talán még fontosabb: kemény munkával, de helyretettem, és tudatosítottam magamban, hogy nem akarnak rosszat. Sőt, valójában azért csinálják, mert szeretnek, még ha ez elsőre nem is esett le. Persze nem állítom, hogy ez mindig, mindenkinél így van, de azt tudom, hogy ha egy témára ki vagyok hegyezve, sokkal nagyobbat szúr még a legártatlanabb megjegyzés is, mint ha valami olyasmire teszik, ami engem nem zavar, vagy nem érdekel. Ha valakinek a színes hajam nem tetszik, tojok rá - nekem bejön. Ha viszont a súlyom kerül szóba, hiperérzékeny leszek, pontosan azért, mert sokszor nekem is vannak ezzel problémáim.

Szóval gondold át, hogy mi van a háttérben. El tudod képzelni, hogy a saját apád, vagy nagymamád direkt bánt, mert azt akarja látni, hogy feszült és szomorú leszel? Nem mondom, hogy ilyesmi nem létezik, de azért az átlag szerencsére nem ez. Próbáld tudatosítani, hogy nem bántani akarnak. És a lényeg: tudd, hogy azért, mert más változtatni akar rajtad, nem azt jelenti, hogy változnod is kell. Hisz te sem fogod tudni megváltoztatni a véleményüket, ami nem azt jelenti, hogy egy percig is kevésbé fogod őket ezért szeretni, nem igaz?