Nagy Mónika 32 éves, kétgyermekes édesanya, Győrben él, call centeresként dolgozik  - és kerekesszékes. Születésekor agyvérzést kapott, 6 hónapos volt, mikor megkezdődtek a vizsgálatok, mert nem kezdett el mozogni. Akkor azt mondták az édesanyjának, hogy se beszélni, se járni nem fog tudni, és képtelen lesz az önálló életre - de mégsem így alakult. Mónikát a mamája elvitte a Pető Intézetbe, ahol rengeteget fejlődött, és ma önálló, boldog felnőtt: azt mondja, teljesen elégedett az életével, nem változtatna semmin.

Azon kívül, hogy dolgozik, két gyermeket is nevel, orvoshoz, iskolába, moziba viszi őket, főz, mos, takarít, kutyát sétáltat, ha van egy kis ideje, elmegy kedvenc cukrászdájába egy sütire, utazik, kirándul, szórakozni és fesztiválokra jár, postára megy, ügyet intéz - mint bárki más. Autót nem vezet, így mindig nagyon szurkol, hogy alacsony padlós busz jöjjön, amire fel tud szállni. 

Szerencsére anyukám sose nevelt betegségtudattal, mindig úgy bántak velem, mintha makkegészséges lennék, így nőttem fel, és hamar megtanultam ellátni magam és a gyerekeimet is. Amikor picik voltak, magamra kötöttem őket, és úgy mentünk mindenhova, amikor nagyobbak lettek, tudták, hogy fogni kell a karfát és úgy sétálni mellettem. A férjem sokat segít a házimunkában, amit én nem tudok megcsinálni, például a söprés, felmosás, azt ő elintézi. Reggel segít felvenni a cipőm, a többi megy egyedül.

Mónika szinte mindent megold, pedig sok akadály gördül elé nap, mint nap, egyvalamibe viszont már bele sem kezd: a ruhavásárlásba.

Ruhát 96 százalékban online vásárolok, sajnos sok a negatív tapasztalatom. A próbafülkék országos szinten nagyon kicsik, és kevés üzlet akadálymentes. Ha mégis elmegyek vásárolni, ritkán kérek már segítséget, mert sokszor úgy tesznek az emberek, mintha nem hallanának. Pedig jó lenne, ha megértenék, hogy attól még, mert valaki mozgássérült, nem feltétlen sérült minden téren. Igenis élhet teljes életet és eljárhat bárhová, ahová akar. Ha például ruhaüzletben vagy drogériában nem érek el valamit, és segítséget kértem, többször is válaszolt úgy, akit megszólítottam, hogy miért jövök egyedül, miért nincs velem segítő, mert nem az ő dolga segíteni. De azért olyan is előfordult már, hogy egy vásárló odajött magától és megkérdezte, segíthet-e.

Az, hogy több akadálymentes üzlet, mosdó, parkolóhely, vagy próbafülke legyen, nem kifejezetten rajtunk múlik. Az viszont, hogy felajánljuk a segítségünket, picit figyelmesebbek legyünk, egyáltalán kommunikáljunk, az már igen. Mónika is azt mondja, a dicsérő szavaknak szinte varázsereje van.

Amikor odajön valaki és közli, hogy milyen szép vagyok, és jó látni, hogy figyelek arra, hogy kerekesszékben is egy nőt lássanak és legyek büszke magamra, mert van mire, nagyon jól tud esni.

A Forbes egyik cikkében azt olvastam, a legnehezebb ebben a helyzetben a kiszolgáltatottság. Hogy vannak olyan szituációk, mikor muszáj segítséget kérned, mert nem megy másképp. Hogy például simán kiborulhatsz a székből, ha csak két centire kiáll a térkő és nekitolnak. Hogy sokszor órákat kell bolyongani egy plázában, mire megtalálja az ember a liftet, vagy azt a kijáratot, ahol fotocellás ajtó van, vagy épp nem lépcsőhöz vezet, mert nincsenek táblák. Hogy az ember kellemetlenül érzi magát, mikor megkéri a buszsofőrt, tegye le a rámpát, mert nem tud leszállni, és az kelletlenül segít. Vagy, amikor meg kell kocogtatni a telefonáló hölgy lábát, hogy álljon picit odébb, hogy ő is elférjen. 

Akad pozitív példa is, a H&M-nek, a C&A-nak és néhány Zara üzletnek is például van mozgássérültek számára kialakított próbafülkéje, reméljük, egyre több üzletlánc követi a példájukat. És ha ennek a cikknek a hatására csak egyetlen ember is megkérdezi ma valakitől, hogy segíthet-e, már volt értelme.