„Nem is olyan régen még több, mint száz kiló voltam”-kezdi mesélni egy kedves nőismerősöm. „Nagyjából egy nagyon zabálós év telt el, mire észrevettem, hogy napközben csak akkor eszem, ha éhes vagyok, este viszont, mikor hallom, hogy fordul a zárban a kulcs, és hazajön a pasim, 4-5 túrórudit is betolok, miután pedig elalszik, kieszem a fél hűtőt. Mondanom sem kell, miután szakítottunk mindenféle fogyókúra nélkül sikerült újra egészségesre fogynom.”

Jávorszky Eszter pszichológus szerint a fent említett példa tökéletesen bemutatja az érzelmi evés lényegét.

„Az érzelmi evő sokszor arra használja az ételt és a hízást, hogy megnyugtassa magát és elterelje a figyelmet egy olyan problémáról, amivel nem akar szembesülni.

Gondoljunk bele: mennyivel nehezebb kimondani, hogy van egy rossz házasságom, a munkahelyem felemészt, a nagycsaládos lét helyett inkább szabadságra vágyom, mint arról panaszkodni, hogy mennyire kövér vagyok? Ráadásul a kaja, hiába nem megoldás, de azonnali jó érzéssel tölt el.

A pszichológus szerint azonban az érzelmi evés okai legtöbbször mélyebbről fakadnak, mint csupán egy aktuális, nem megfelelő élethelyzet. Az evéshez fűződő viszonyunk ugyanis már kisbaba korunkban kialakul.

„Az evés, amellett, hogy táplál és az egyik legalapvetőbb létszükséglet, a szoptatás rituáléja, amihez hozzátartozik az anya közelsége, megnyugvást is jelenti egy kisbabának. Az, hogy egy újszülöttnek az evés az önmegnyugtatásról szól, teljesen rendben van” - mondja. 

Eszter szerint viszont a ma egyre gyakoribb „igény szerinti szoptatás” elméletét néha rosszul értelmezik. Ellentétben a 3 óránkénti etetéssel, az igény szerinti szoptatás támogatja, hogy a baba van akkor egyen, amikor jelzi, hogy éhes - akár másfél órával az előző szoptatás után is, és hogy ne keltsük fel csak azért, hogy szopjon, ha egyébként evés nélkül simán átaludná a fél éjszakát. Ami rendben is van.

Viszont, ha a kisgyereket (nem újszülöttet vagy kisbabát!) akkor is egyből mellre tesszük szoptatni, ha nem éhes, hanem mondjuk csak egy esés után szeretnénk megnyugtatni, vagy unatkozik és így szeretnénk lekötni, akkor ott már kialakulhat, hogy a gyerek a későbbiekben is étellel akarjon válaszolni a problémákra.

Mégis, mikor beszélhetünk felnőttkori függőségről?

Akkor, ha nem telhet el úgy nap, hogy ne egyem meg az aznapi csokiadagomat, vagy ha egész héten csak sóvárgok a somlói galuska után, és hétvégén benyomok egy tripla adaggal?

Eszter szerint mindkét esetben szóba kerülhet a függőség. Ugyanis aközött, hogy minden nap eszembe jut a csoki és aközött, hogy egész héten a hétvégi csokin jár az agyam, nincs különbség. Mindkét esetben az édességen (vagyis a szeren) jár az eszem és mindkét esetben erősebb bennem a csoki iránti sóvárgás, mint az, hogy tudom, hogy nem tesz jót nekem.  Ez a fajta kontrollvesztés pedig az összes függőség alappillére. A Yale Egyetem táplálkozáskutatói még egy online tesztet is összeállítottak, ahol megnézheted, hogy téged mennyire érinthet a kajafüggőség. 

Ráadásul gyakran előfordul, hogy rájövünk, és látjuk a tükörben, hogy gond van, ezért diétázni kezdünk - és ezzel csak még inkább tetézzük a bajt.

Mert gyakran miről is szól egy diéta? Egy megszabott határról, hogy mit nem szabad enni, amitől az amúgy is meglévő sóvárgás csak még erősebb lesz. A szakértő szerint másik fő probléma a „fogyózással”, hogy legtöbbször a motiváció kint van, és nem bent, vagyis nem azért csináljuk, hogy jól érezzük magunkat és a testünk egészséges legyen, hanem azért, hogy megfeleljünk a társadalmi elvárásnak. Ha viszont nem kapjuk meg a várt külső visszaigazolást, máris borul a rendszer és vége a fogyókúrának. 

Eszter azt mondja, ez az ördögi kör gyakrabban érinti a nőket, mivel őket jobban érdeklik a külsőségek.Ezt támasztja alá az az amerikai kutatás is, ami kimutatta, hogy több elhízott nő van, mint férfi, és a nők ráadásul hajlamosabbak is a kajafüggőségre. Sőt, míg a férfiak inkább sósat (például tojást) kívánnak, addig a nők megmaradnak a csoki-fagyi-péksüti szentháromságnál. A Yale Egyetem kutatóinak  tanulmányából az is kiderül, hogy mely ételeket szokták leginkább kívánni az ételfüggők. 

Szintén nem könnyíti meg a függők dolgát, hogy - ellentétben mondjuk a droggal -  a tévéreklámoktól kezdve a baráti ebédekig minden arról szól, hogy "edd meg a sütit, jár neked, tessék, itt van még egy kis jutalom!" Arról nem is beszélve, hogy mennyire a kultúránk része az evés. Eszünk, ha ünnepelünk, eszünk, ha szomorúak vagyunk, eszünk, ha együtt a család, és etetünk, hogy kimutassunk a szeretetünket. 

Arra, hogy miért van az, hogy stresszhelyzetben sosem jutott még eszembe, hogy „azonnal ide egy zellerszálat”, ellenben az édes jöhet minden mennyiségben, a pszichológus azt mondja: „ez nem meglepő, hiszen a zellerszálban, ellentétben mondjuk egy fánkkal, nincs endorfin, ami az önjutalmazás hormonja. Érdekes tény, de a futással ugyanazt a hatást érheted el, mint a fánkevéssel, mert ugyanúgy endorfint termel - csak éppen futni sokkal időigényesebb és fárasztóbb.”

Ha a diéta jelenthet zsákutcát, akkor mi lehet a megoldás?

Eszter szerint amellett, hogy felkeresel egy jó szakembert, akivel megpróbáljátok megfejteni, hogy mi lehet a függőség oka, vannak praktikák, amikkel otthon is el lehet kezdeni az „önvizsgálatot.” Ilyen például az étkezési napló vezetése, amibe nem azt írod le, hogy mit ettél aznap, hanem azt, hogy mi történt, mire gondoltál, vagy milyen impulzus ért, amikor rád jött a „zabálhatnék.”

Így elkerülheted, hogy naphosszat azon agyalj, hogy mit nem ehetsz meg, és helyette felfedezheted, hogy mi váltja ki az evéskényszert. Ezen érzelmek tudatosításával ugyanis lehetőség nyílik rá, hogy a valódi szükségleteidre reagálj - nagy valószínűséggel ki fog derülni, hogy valójában nem is a fánkra vágysz, hanem egy rossz érzés elnyomására, amire a fánk nemhogy megoldást nem fog jelenteni, de még az egészségednek is ártasz vele. Megoldás helyett pedig maradnak a titokban betömött túrórudik, és meg nem oldott problémák.