Levél az anyukának, aki sosem szerepel a családi fotókon
Van egy féltve őrzött, ütött-kopott cipősdobozom. Több, mint húsz éve megvan, és mióta eljöttem otthonról, minden költözésnél az elsők között keresek neki helyet. Ez a piros doboz tele van fényképekkel. Tudod, azokkal a régi típusú, kézzel foghatóakkal, amiknél mindig csak az előhívás után tudtad meg, hogy jól sikerültek-e. Kincsek ezek, amik ha napjainkban készültek volna, a rajta szereplők tuti azonnal nyomták volna a delete gombot a telójukon.
Tudod, miért végezték volna ezek a képek a kuka mappában? Mert mindenki kiakadt volna, hogy „fúj,hogy nézek már ki, azonnal töröld ki!” Szerencsére erre régen esély sem volt, ráadásul halál boldog volt a család, hogy egyáltalán volt fényképezőgépünk, amivel meg tudtuk örökíteni, ahogy a nagymamám kertészkedik, ahogy az anyukám csillogó kiskosztümben és kék szemfestékkel áll az új konyhabútorunk mellett, és ahogy a tesóm jelmezben táncol a nappaliban.
Ha te most végigpörgetnéd a telefonodat, milyen képeket látnál? Tudnál olyanokat mutatni, amik rólad szólnak, és amiken szépnek látod magadat? (A filterezett szelfik nem érnek!)
Nálam hosszú ideig a következőket találtad volna: fotók sorozata, amin a lányom eszik, iszik, alszik, táncol, mosolyog, beöltözik királylánynak. Ha nyaralni voltunk, akkor nagyjából ugyanezek, csak más háttérrel. Esetleg azzal a különbséggel, hogy a férjem is szerepelt rajtuk. Ugyanis mindig én voltam a fotós. Ismerős, ugye?
A te fejedben ezzel két legyet is ütsz egy csapásra: egyrészt tuti, hogy minden homokvár és csobbanás meg lesz örökítve, ráadásul magadat sem kell szörnyülködve visszanézned.
Múltkor is, hogy lecseszted a férjed, amikor nem voltál résen és olyan kép készült rólad, amin látszik a vastag karod, kicsit kibuggyan a hasad és az álladat sem emelted fel, hogy ne látszódjon a tokád.
Mert te csak ezt látod. De arra gondoltál már, hogy ő viszont egy gyönyörűen nevető anyukát, aki éppen hülyét csinálva magából, bohóckodik a gyerekkel? Nem azért, hogy lelkifurdalást keltsek benned, de ezzel jól megölöd a bulit. Hidd el, tudom miről beszélek, csináltam ilyet nem egyszer. Tudom, milyen rápörögni egy olyan "problémára", amit valószínűleg te sokkal rosszabbnak látsz, mint az valójában lehet. Töröltem már én is ki a telefonomból dühömben olyan képet, amin utáltam magam. Hidd el, bánom, ugyanis azt a pillanatot örökre buktam. Egy nyomorult kis toka miatt, amit más soha észre sem vett volna. Pláne nem a gyerek, akinek én vagyok a világ közepe.
Tavaly, miután a családi nyaralásról úgy jöttünk haza, hogy konkrétan egy darab közeli szelfi készült csak rólam, elegem lett, hogy nem vagyok képes elengedni magam és már attól reflexből behúzom a hasam, ha kamerát látok... Tényleg a saját hiúságom miatt ne legyen a lányomnak kincsesdoboza?
Látva, anyukám hogyan szokott félig-meddig felháborodni a régi fotóin, lehet, ma egy képem sem lenne róla. De tudod, miért írom, hogy félig-meddig? Mert a nagy szörnyülködés mellett mindig ott egy félmosoly. Egy félmosoly, miközben elmeséli, hogy ezen a képen olyan pelenka van rajtam, amit még ki kellett főzni. Egy másikat nézve pedig mutatja, hogy kezemben lévő babán az a kardigán van, amit az ő édesanyja, az én nagymamám varrt. Van, ahol viszont a félmosoly mellett mintha egy kicsit bepárásodna a tekintete. Például annál a fotónál, ahol először mutatják meg nekem apukámmal a tengert. Vagy, amikor az első szülinapi tortámért nyúlok, amit még a dédim is láthatott.
Az ilyen pillanatok miatt volt az idei év más. Most már nem vitáztam a férjemmel, ha nem tetszett a kép magamról, sőt kifejezetten kértem, hogy csináljunk rólunk jó sokat.
És tudod, mi történt? Készült egy olyan fotó, amivel egyszerűen nem tudok betelni. Smink nélkül, ázott hajjal, ritka előnytelen pózban, terpeszben ülök fürdőruhában egy nyugágyon. A kislányommal az ölemben, aki a combomra hajtott fejjel kéri, hogy meséljek a hableányokról, míg el nem alszik.
Mivel pedig félek, hogy oda a pillanat, ha elkezdek mocorogni és igazgatni magam, hagyom, hogy a férjem lefényképezzen minket, mert, ha a combom nem is, de a pillanat gyönyörű. A pillanatok, amikről, mint anyuka, te is pontosan tudod, hogy milyen szemét módon múlnak el, mielőtt észbe kapnál. Kár lenne ezeket a virtuális kukába dobni. Tedd félre a saját kishitűségedet és komplexusaidat és csináljatok sok közös fotót! Lássa, ha felnő, hogy anya milyen magas Legó-tornyot tudott építeni, hogyan tudott a fakanálba Alma együttes-dalokat énekelni, és milyen volt, mikor az esti altatásnál elsőként aludt bele a mesébe.
Ha húsz év múlva sem nézed majd ezeket vissza örömmel, akkor még mindig kidobhatod őket. Feltéve, ha a gyereked engedi, hogy megfoszd őt a kincseitől.