Előre leszögezem, hogy ez nem egy tudományos érvelés vagy művészettörténeti áttekintés lesz, mert meglehetősen keveset tudok a festészetről. Oké, bölcsész vagyok, de nyelvészetet hallgattam, szóval legfeljebb a többszörösen összetett alárendelő mondatok ágrajzának esztétikájáról tudok érdemben nyilatkozni. Akkor meg mégis mit akarok ezzel a cikkel? – kérdezheted teljesen jogosan. Leginkább csak gondolatot ébreszteni.

Amikor elolvastam a Nemzeti Galéria közleményét a ráncos, löttyedt és öregedő testekről készült aktokat bemutató kiállításáról, először csak jót derültem magamban a Látogatón, aki valamiért úgy gondolja, hogy a művészet addig tart, amíg szívesen kiakasztaná a képet a nappalijában is, és az lehetőleg senkit nem zavarna. A Látogató, aki azt akarja, hogy a kép legyen szép, legyen rajta szép nő, szép férfi, az se baj, ha makrofotó egy nárcisz szirmain esőcseppből kortyoló katicabogárról. Legyen kellemes ránézni.

A szépség fogalma persze, mint tudjuk, nagyon relatív, de azért ne legyünk álszentek: mindannyiunk fejében ott él egy társadalom, szűkebb-tágabb közösség, média – és igen, a művészet – által kialakított kép arról, hogy milyennek kell lennie valaminek, hogy azt mondjuk rá, szép. És ha teszem azt, egy festményen nem feszes combú, fiatal lányok, hanem ráncos, löttyedt asszonyok szerepelnek, akkor az azért senkiben nem merül fel, hogy talán valaki ezt látja szépnek. Pontosan tudjuk, hogy a kép direkt lett „csúnya”.

De van-e egyáltalán értelme önmagában a szépségnek?

Nem kell sokat keresgetni az Instán, hogy találjuk egy jól sikerült szelfit egy lányról, akiről nagyjából bárkivel megegyezhetünk abban, hogy szép. De legalábbis nem csúnya. Csak nem biztos, hogy ettől ennek a szelfinek művészi értéke lesz. Egy portréfotónak ugyanerről a lányról már inkább lesz, feltéve, hogy az a kép el is akar róla mondani valamit: szép, de buta? Vagy éppen fantasztikus értelem csillog a szemében? Erős, gyenge, félénk, ártatlan vagy rettenthetetlen?

Egy kép, legyen bármilyen realista is, mindig egy adott nézőpontot mutat, ezt a nézőpontot pedig mi magunk értelmezzük valamiféleképpen. Megfejtünk egy üzenetet, ami lehet például az, hogy a külsővel szemben támasztott társadalmi elvárások a felszín alatt összezúzzák a tökéletesre sminkelt fiatal lányok lelkét, vagy az is, hogy ebből a szögből fotózva nem látszik a tokám. Az előbbi művészet, az utóbbi meg nem – szerintem, de mint már említettem, mit tudok én erről.

Aztán elgondolkodtam azon, hogy vajon hogyan lehetséges, hogy az MNG fizető közönsége nem látja ezt? Mert hogy ha leviszem Lucian Freud egyik aktját a csopotaremetényi Harangvirág Kórus szerda délutáni hagyományőrző klubjának gyűlésére, és értetlenség fogadja, azt nem csodálnám (helló, előítélet!), de az mégis meglepett, hogy emberek, akik egy szép napon buszra szállnak, a Várba utaznak, jegyet vesznek az ország egyik legnagyobb múzeumának időszaki kiállítására, hogyhogy nem találkoztak még a gondolattal, hogy néha éppen a „csúnya” az, ami érdekes?

Eszembe jutott persze a Grand Budapest Hotel jelenete is, amikor a történet szerint Van Hoytl reneszánsz festő festményét (a képet a valóságban Wes Anderson instrukcióinak megfelelően Michael Taylor kortárs brit festő készítette el a filmhez) egy Schiele stílusában készült akttal cserélik ki, és a különbség sokáig fel sem tűnik senkinek.

Kicsit úgy érzem, mintha a Nemzeti Galéria most felháborodott látogatói is szemellenzővel jártak volna eddig a múzeumok falai között, hiszen régen elmúltak már azok az idők, amikor a művészvilág krémjét az udvari festők jelentették, akik feladata az volt, hogy a lehető legelőnyösebb portrékat fessék a királyi család tagjairól. (Megjegyzem, Freud például készített a maga stílusában, cseppet sem hízelgő portrét Erzsébet királynőről is, akinek semmiféle kifogása nem volt ez ellen.) A nemrég óriási sikerrel bemutatott Frida Kahlo kiállításon hemzsegtek a képek, amelyeken a festőnő saját, összetört és beteg teste nyomorát rajzolja meg.

Egon Schiele aktjai nemcsak maszturbálnak, de ezt egy kitekert, görcsös, már-már deformált szögben teszik, az érzékiség földi örömét semmi nem választja el a még földibb esendőségtől, akár nyomorúságtól is, mert Schiele ebben látja meg azt, ami vászonra érdemes („Az erotikus műalkotásnak is van szentsége!” – mondja).

A 21. század egyik legmegosztóbb fotóművésze, Joel-Peter Witkin nem csak torz alakokat, de holttesteket, összefércelt testrészeket fotózott, hátat fordítva a kapitalizmussal megjelenő énközpontúságnak, amely nem akart tudomást venni a világ nyomorúságos vagy kellemetlen dolgairól: Witkin és a hozzá hasonló művészek az igazit, a felszín alattit akarták megmutatni, még akkor is, ha az egy kettéhasított és autopsziára váró emberi fej volt.

De még a művészet olyan peremterületei is, mint a divat, elfordultak a klasszikus „széptől” a rendszerváltás utáni évekre. Már nem szabályos mosolyú szépségkirálynőkre várt a biztos karrier a kifutókon, a legnagyobb márkák inkább az érdekeset, a különlegeset keresték: azt, akire nem csak csinos vállfaként lehet ráakasztani a ruhát, hanem hozzáad valamit az üzenethez, amit a márka közvetíteni akar.

A „szép” és a „csúnya” önmagukban csak üres kategóriák, szubjektívek és nem sokat mondók, érdekessé mindkettő csak akkor válik, amikor valamit mondani vagy mutatni akarunk a segítségükkel. Ha pedig a hozzáadott üzenet megvan, bármilyen emberi test látványa ébreszthet bennünk gondolatot – örömtelit, szomorút, ijesztőt vagy éppen felemelőt. Ha úgy tetszik, szép vagy csúnya gondolatokat.

És van olyan is, hogy valami egyértelműen csúf, visszataszító és kellemetlen válik széppé az üzenet által.

Amikor 2016-ban nem sokkal a premier után elmentem megnézni A martfűi rém című, igaz történetet feldolgozó krimit, emlékszem, az egyik legkomolyabb kritikám az volt a filmmel kapcsolatban, hogy fölöslegesen soknak éreztem az erőszakot bemutató jeleneteket – oké, persze, hogy egy sorozatgyilkosról van szó, de premier plánban mutatni a vágásokat, a harapásokat és a vért tunkolásnak, öncélú erőszakpornónak éreztem. Szép látványnak meg hát végképp nem lehetne ezt nevezni, semmilyen szín alatt.

Aztán meghallgattam az Index podcastját a filmről, ahol szintén szóba kerülnek a kellemetlenül és sokszor már gusztustalanul véres jelenetek, és felvetik: miközben ma már tudjuk, hogy ha az akkori rendszer nem próbálja eltussolni a sorozatgyilkosságok tényét, a martfűi kéjgyilkost sokkal hamarabb is el lehetett volna fogni, még mindig keveset beszélünk arról, hogy fiatal lányok, asszonyok megalázó, pokoli kínhalálába került ez a ballépés.

A visszataszító gyilkossági jelenetek így egyfajta tisztelgésként is értelmezhetőek ezek előtt a nők előtt. Mintha valaki megragadná és odafordítaná az arcunkat, kipeckelné a szemünket: nézd végig, mi történt velük, mert cserben hagytuk őket. A sorozatgyilkos misztikus skandaluma helyett éppen a személyes tragédia kerül így előtérbe, egyfajta igazságot szolgáltatva az áldozatoknak, ez pedig szerintem csodaszép gesztus – vérrel, undorral, borzongással együtt, vagy talán éppen azoktól.

És azt hiszem, így van ez valahogy az élettel is: a renyhe izmoktól, a megereszkedő bőrtől, a hústól lesz szép. Attól, hogy igazi, és attól, hogy mulandó. Hogy van tétje.

Ezt pedig a Londoni Iskola bármelyik festménye ezerszer igazabban mondja el, mint bármelyik katicabogaras háttérkép – ami lehet szép, csak éppen nem történik rajta semmi érdekes.

A borítóképen a Medellín (Kolumbia) főterén álló szobor látható.