Hol is kezdjem a bókokhoz való viszonyomat? Életem nagy részét úgy éltem le, hogy amikor dicsértek, kétféle gondolat futott végig az agyamon: az első, hogy ha a velem szemben álló illető „EZT” (gondolok itt magamra) csinosnak, gyönyörűnek, szépnek látja, akkor csórikám nem sok szép dolgot láthatott mostanában.

A másik fajta, szintén rém pesszimista kényszerképzetem pedig az volt, hogy biztos valami hátsó szándéka van - pár perc, és kiderül, hogy miért akart megpuhítani. Azzal sem nagyon tudtam mit kezdeni, ha az egyik barátnőm, a pasim, vagy bárki hozzám közel álló bókolt. Ők más tészta. Nekik az a dolguk, hogy néha kötelességből udvariaskodjanak velem egy sort, szóval ha igaz, ha nem, megteszik, mert így illik.

Komolyan, miközben ezt írom, legszívesebben beolvasnék magamnak.

Tényleg ennyire nem becsültem magam? A súlyommal való örökös küzdelem miatt belém égett, hogy amikor magamra gondoltam, mindig csak a hibámat láttam. Nyilván ebben az sem segített, hogy sokan úgy próbáltak bókolni, hogy közölték: „ahhoz képest, hogy duci vagy, milyen szép vagy”... Nem hiába, dicsérni is tudni kell. 

De mi van azokkal, akik rám néznek, és tényleg szépnek tartanak? Miért ne fordulhatna elő ilyen is? Velem is sokszor megesik: amikor meglátok egy szép nőt, annyira elmondanám neki, hogy "hú, de gyönyörű vagy/bárcsak ilyen hajam lenne/ölni tudnék a szádért!" Viszont egy idegent nem traktálhatok ilyesmivel, ugyanis sokszor azt látom, hogy a "normális" emberek eleve távolságtartóan méregetik egymást, a végén még azt hinné a csaj, hogy meghülyültem.

Egyszer egy barátnőm haját dicsértem meg, mert tényleg tetszett. Mikor elkezdte a nyafogást, hogy márpedig hullik, és csak a hajvasaló miatt látom szebbnek, mondtam neki: fejezze be, ha nem tetszene őszintén, akkor higgye el, nem mondtam volna semmit.

És ez a felismerés teljesen belém égett: én random jelleggel életemben nem mondtam még senkinek, hogy jól néz ki, ha nem úgy gondoltam. Ráadásul, ha valakit kifejezetten nem kedvelek, akkor festhet bármilyen jól, előbb harapom le a nyelvem, minthogy még dicsérgessem is. Szóval, a bókok szerintem nem csak arról szólnak, aki kapja őket, hanem arról is, hogy aki mondja, valószínűleg tényleg őszinte szándékkal teszi. És próbálok azóta ebből kiindulni. Hogy pl. ha a férjem bókol, akkor azt komolyan is gondolja. (Pedig több mint tíz év után nem fordul elő napi szinten, hogy önkéntelenül is felkiáltson: "nahát, ma milyen szép vagy!") Szóval, ha mondja, miért ne lenne igaz?

A másik dolog, amitől sokszor féltem:  mit fognak hinni rólam, ha azt válaszolom, hogy köszi, pláne, ha még azt is hozzáteszem, hogy szerintem is jól nézek ki ma. A fene a beképzelt mindenemet! Pedig ha jobban belegondolsz, nincs ember a földön, akin ne lenne valami, ami dicséretre méltó. És biztos vagyok benne, hogy rajtad is van valami, amit más szépnek, vagy vonzónak tart.

Lehet, hogy nem mindig. Lehet, hogy nem minden napszakban. De ha valaki észrevesz rajtad valami szépet, és veszi a fáradságot, hogy hangot is adjon neki, akkor ne gondold túl a dolgot, csak szépen köszönd meg! És konstatáld magadban, hogy mennyire igaza van!